2018.01.17.

Mt.18,1-7

 Abban az órában odamentek a tanítványok Jézushoz, és megkérdezték tőle: „Ki a nagyobb a mennyek országában?” Jézus odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította, és ezt mondta: „Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát megalázza magát, mint ez a kisgyermek, az a nagyobb a mennyek országában. És aki befogad egy ilyen kisgyermeket az én nevemben, az engem fogad be. Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tenger mélyébe vetik. Jaj a világnak a botránkozások miatt! Mert szükséges, hogy botránkozások történjenek, de jaj annak az embernek, aki megbotránkoztat.”

„Ki a nagyobb?” - kérdik a tanítványok.

Kérdésük is utal arra, hogy történetünket megelőzően valami megdöbbentő igazság került Jézustól a napvilágra, amelyet talán nem értettek egészen, vagy nem voltak biztosak abban, hogy a következtetésük helyes.

Elvégre első hallásra valóban hajlamosak vagyunk mindannyian úgy érteni az Isten üzenetét, ahogy az mindig a mi saját érdekeinket és elveinket szolgálja.

Ügyesen tudjuk jó tanítványként úgy csűrni-csavarni a dolgokat, hogy aztán a saját dogmatikánkat remekül alátámasszuk vele – és megállapíthassuk, melyikünk az, aki közelebb áll az Úrhoz, aki nagyobb a másiknál annyiféle tekintetben, és akinek mondjuk a felekezete a kiválóbb, akinek a gyülekezete a menőbb.

A tanítványok tökéletesen félreértették Jézus szavait.

Az előzmény az volt, hogy egyesek a tanítványokat kérdőre vonták, hogy mesterük fizetett-e adót, vagy sem.

Jézus válasza arról szólt, hogy a földi királyok az idegenektől szedik az adót és a vámot, nem pedig a fiaktól, minthogy a fiak szabadok a fizetés kötelessége alól.

Azonban, hogy megütközés ne legyen, Urunk mégis fizetett egy talált ezüstpénzzel.

Ez az előzményes jelenet mindenesetre a tanítványok fejébe szöget ütött: az elsőrendű fiak és másodrangú idegenek megkülönböztetése kapcsán egy szempillantás alatt a hatalmába kerítette őket a felsőbbrendűség érzése.

Igénkben Jézus helyreigazítja a tévkövetkeztetésüket: hiszen a fiak szabadsága nem lehet ok az elbizakodásra, a mások fölé való emelkedésre, a rangsorolásra.

A magát tökéletesnek tartó, de másokat elítélő és lenéző ember ugyanis az Isten ajándékait szennyezi be, merthogy nem Jézus szemével látja már önmagát, a társait és a világot, hanem az önigazultság ködén át.

Jézus úgy nyitja föl tanítványai szemét, hogy odahív és közéjük állít egy kisgyermeket: „Ilyennek kell lennetek!” - majd hangsúlyozza ennek a gyermeknek a megalázottságát és annak a befogadási lehetőségét.

Mit jelentett akkoriban a gyermek megalázott volta?

Nos, a zsidó patriarkális társadalmi rendben az apa teljhatalmat gyakorolt a felesége, a gyermekei, sőt a még nála lakó családos gyermekei felett is.

A leánygyermek pláne alacsonyrendűnek számított, hisz csak a fiú kezében maradhatott meg az apai örökség.

A családi nevelés pedig igen szigorú volt, és szinte csak a félelmen alapult.

A korszak tudósításai szerint úgy vélték, hogy az tesz jót a nevelendő gyereknek, ha testi bántalmazással megtörik az akaratát, ha feltétlen engedelmességre kényszerítik őket, minthogy csak az így kiképzett gyermek képes Isten akaratának és a törvénynek fejet hajtani.

Ma már tudjuk: az ilyen félelemben nevelt gyermekek felnőttként igencsak frusztráltak lesznek; és az Istenre is csak úgy tudnak tekinteni, mint egykor szüleikre: egy kényszerítő, tiltó, büntető óriást látnak, aki szeretetből ver és a bűnöket patikamérleggel méregeti.

Nehéz szeretetnek magyarázni az ilyen bánásmódot.

A gyermekek akkoriban persze ehhez szoktak hozzá, és talán a maguk módján el is fogadták, hogy ők amolyan alacsonyabb rendű tagjai a társadalomnak, és ki vannak szolgáltatva az apjuk kényének-kedvének.

Megdöbbentő lehetett hát Jézustól mást hallani: abba belegondolni a végre felnőtté váló, a hatalom gyakorlását  immár a túloldalról végző, a felsőbbségüket hamar megszokó, a régi sérelmeiket akár a szegény családjukon és utódaikon megtorló férfiaknak, hogy újra úgymond gyermeki státuszba kerüljenek, hogy megalázkodjanak, hogy védtelenek és kiszolgáltatottak legyenek.

Eszük ágába se lett volna Jézusra hallgatni a tekintetben, hogy újra gyermeki státuszúvá váljanak.

De ereszkedjünk le egy kicsit a gyermek szintjére is, testvérek, hogy az arcunk az övével egy magasságban legyen, és szemléljük őket egy kicsit most így!

Az újszülött számára az élet a végtelenbe való beágyazottság, a teljes önátadás és a totális ráhagyatkozás.

A világ, anyja és ő maga még összetartozó egység, még nem különül el számára.

Ősbizalma a Mindenhatónak is szól, akit talán pont a róla gondoskodó édesanyja jelenít meg a kis szívében annak átölelő és tápláló melegségével.

Aztán a már beszélő és egyre ügyesedő óvodáskorú gyermek az érzések és benyomások szerint tájékozódik, a fantáziát és a valóságot pedig még nem tudja szétválasztani.

És nem tud még logikusan gondolkodni sem, ezért a fantáziájának sem szab semmi sem határt, így nap mint nap újabb és újabb csodákat tapasztal – a miértekkel peidg egyáltalán nem törődik.

A kicsi szíve örül minden újonnan kialakuló képességének, azokat minél gyakrabban akarja is használni, és végtelenül boldog, hogyha sikerül is valamit megtennie, megismételgetnie, tökéletesítenie – akár a mozdulatairól van szó, akár a beszédjéről.

Tisztában van immár a korlátaival és el is fogadja azokat: tudja, hogy bizony sok-sok dolog még ugyancsak nehéz és érthetetlen a számára.

De amit nem ért, azt is elfogadja valóságnak.

Ha csalódik a felnőttekben, attól még nem vonja kétségbe a létezésüket és fölötte való hatalmukat.

Akkor is szereti szüleit, és továbbra is bízik bennük, mégha fájdalmat is okoznak neki.

Időnként talán próbálja becsapni, megvesztegetni a felnőtteket, próbál a maga módján még akár bosszút is állni az őt ért sérelmekért, de érzi, mindez úgyis ki fog derülni, és legtöbbször le is mond erről, mert győz benne a bizalom.

Az a feltevés pedig, hogy mi emberek egyformán értékesek vagyunk, ott van benne: és ki is mutatja például azt, hogy milyen igazságtalannak tartja, ha otthon a testvérével, vagy az óvodában a társaival kivételeznek.
            Aztán az iskoláskorú gyermek fejlődése már egészen más irányt vesz, amelynek során kezdi szigorúan elválasztani a látható és tapasztalható valóságot attól, ami láthatatlan, megmagyarázhatatlan, ami nem bizonyítható.

Csak azt tekinti valóságnak, amit képes értelemmel felfogni és megmagyarázni, az érzelmeit viszont hajlamos elfojtani.

Egyre jobban megismeri mindazt, ami körülötte és benne található: ha kell, ízekre szedi a világot a tudományok és a művészetek segítségével.

Később pedig az addig amúgy fenntartások nélkül elfogadott értékrendszert komoly kritika alá vonja, és függetlenségre törekszik.

Az ész kizárólagos hatalmának, a kérdezésnek és kételkedésnek rizikóterhes, de igen fontos időszaka ez.

Az, hogy Jézus a gyermekkor ezen sok-összetevős jellemzőit állítja elénk, nem azt jelenti, hogy azt mondaná: „maradjatok gyermekek”, hanem arra mutat rá, hogy érett felnőttként, előrehaladva a fejlődés útján, és megtapasztalva, hogy a láthatók és érthetők mellett megmagyarázhatatlan és láthatatlan valóság is léteznek.

Jézus arra hívja fel a figyelmet, hogy a múlt jó néhány dolgához vissza kellene térni; és újra össze kellene kapcsolódnia bennünk mindannak, ami az előző időszakokban sajnos szétvált.

Egybe kellene épülnie újra a gondolatoknak és az érzelmeknek, a logikus dolgoknak és a csodáknak, a láthatónak és a láthatatlannak – vagyis az Isten és az ember mesterségesen szétválasztott világának.

Mert az igazság sosem egypólusú, hanem mindig az ellentétek egybeesése közben ragyog fel.

Az emberi életből nem küszöbölhetők ki a paradoxonitások, még a hitbeli feszültségek sem.

Nincs érthető érthetetlen nélkül, nincs öröm szomorúság nélkül, nincs békesség harc nélkül, és nincs összekapcsolódás elszakadás nélkül.

A meggyőződésben ott van a kételkedés, a hitben a kétségbeesés, a bizalomban a félelem.

Az élet magában hordozza a halált, a halál is az életet, az egészség a betegséget, a töredékesség pedig a teljességet.

Ha leegyszerűsítjük ezt a nagy igazságot, akkor az hamis önbizalomhoz vezethet: az ember és a világ is beszűkül, és jócskán eltorzul általa.

Be kell látnunk hát mindkét pólus értelmét és értékét: hogy valamiképpen minden a javunkra van!

No, ezt mind belátni, ehhez kell a gyermeki alázat és a felnőtt odaszánás egyszerre – ezért nem nélkülözheti a felnőtt ember a gyermeki énjét.

És mit jelent a gyermek befogadása, amelyről mai igénkben még Jézus beszél?

Befogadni valakit akkortájt, Krisztus idejében azt jelentette, hogy azt a másikat szívesen látom, őt figyelemre méltónak tartom, megbecsülöm, és ezért gondoskodok róla.

Ma úgy mondanánk: elismerem, hogy az a másik egy értékes személyiség a számomra.

Jézus ezekkel a mondataival így felemeli a gyermeki létet a lenézettségből, a kihasználásból és a megalázásból; mégpedig az emberi méltóság szintjére.

Urunktól kezdve a gyermekség már nem valami értéktelen, deficites állapot, amit csak a felnőttléthez mért hiányosságok határoznak meg; nem!

A gyermek ettől kezdve önmagában is értékes és szeretetre-méltó, akinek az értéke nem a teljesítményén mérendő le, mint gyakran egy felnőttnél az úgy van.

Nem az a kérdés, hogy vajon nagy ember lesz-e majd belőle, avagy sem, hanem az, hogy itt és most, gyermekként, rengeteg kincset rejt, amelyekből néhány jó volna, hogyha még a felnőttkorára is megőrződne valahol a lelke legmélyén; hogy amikor aztán szükséges, akkor az újra előjöhessen és átsegítse őt a sok-sok nehézségen.

Jézus kinyilvánítja: a gyermeklét kincseitől nem megszabadulni kell, hanem inkább a felnőtt hitünket is kiterjeszteni rájuk, hogy abban így helyet kapjon a végtelenbe való beágyazottság érzése.

Annak az érzése, hogy én igenis a mindenség része vagyok, azé, hogy bennem lehet a teljes önátadás és a gyermeki ráhagyatkozás csodás bizalma.

Fejlett, felnőttes és logikus gondolkodásmódunkra persze természetesen szükségünk van.

A tudományokat nem kell és nem is szabad elvetni, mert ezeket mind-mind az Isten teremtette, és azok a csodálatosan sokszínű világot és a milliónyi titkot rejtő embert kutatják, valamint a legnagyobb felfedezéseiknél, vagy épp határaikhoz érve ezek is mind-mind az Isten jelenlétét, kinyilatkoztatását tapasztaltatják meg.

Isten kiválóan használja eszközül ezeket a tudományokat a saját céljaira, és persze az ember javára is.

Az értelemkereső gondolkodásról, a felnőttes tudásról nem lemondanunk kell, hanem mellette ismét figyelembe kell vennünk azokat az érzelmeket, azokat a  benyomásokat, azokat a megérzéseket, amik egykor kisgyermekként még olyannyira jellemzőek voltak ránk.

Újratanulhatjuk hát a gyermekektől azt is, hogy a korlátainkat és a hiányosságainkat is teljes nyugalommal tudjuk elfogadni, mégpedig nem folytonos önmarcangoló bánkódással, vagy másokra irigy búskomorsággal.

A gyermek is sír, amikor hibát követ el, de eszébe sem jut, hogy miután neki már megbocsátottak, tovább kínozza magát annak terhével, amit elkövetett: hanem boldogan fogadja a bocsánatot, és magának is megbocsát, felszabadul és az energiáit a továbblépésre fordítja.

Jó így elfogadni és elégnek tartani nekünk is felnőttként Jézus bocsánatát, és a már megbocsátott bűnök és fájó gyengeségek miatt nem tovább sírni, az elásott csatabárdokat nem újra meg újra kiásni; hanem felszabadultan, bátran és aktívan élni tovább, örülve mindannak, amit meg tudunk tenni, mint akik az Úr bizalmát és sok-sok ajándékát élvezik.

Arról már nem is beszélve, hogy a kisgyermeknek nem esik nehezére az a valóság, amire nincs magyarázat.

Mi hajlamosak vagyunk felnőttként nem létezőnek tekinteni azt, amire nem találunk magyarázatot, vagy éppen félremagyarázzuk a megmagyarázhatatlant.

Be kellene felnőttként ismernünk, ami egy gyermeknek teljesen természetes, hogy vannak titkok.

Hogy az életünk eseményeinek a többsége bizony nem megmagyarázható.

Ahogy a kicsiknek, úgy nekünk is elég lehet, hogy biztos talaj van a lábunk alatt: Istenünk szüntelenül velünk van, bármi történjék; és Ő, aki egyformán értékesnek tart mindenkit, jobban tudja, kinek mi a legjobb.

És végül még van egy érdekes jézusi gondolat ebből a mai igénkből, amit a nagyságban egymást túllicitálni akaró tanítványoknak a tudomására hoz az Úr: ez pedig a gyermekek megbotránkoztatásának kérdésköre.

Megbotránkoztatni az Istenben bízó gyermeket - az ige alapján - rosszabb a halálnál.

Botránkozást az okozhat például a gyermekben, ha az Istennel kapcsolatos dolgokban félrevezetik, őt és hitét lebecsülik; az Istennel való kapcsolatát megakadályozzák; olyan elvárásokat támasztanak vele szemben, vagy úgy fenyegetik őt pont az Istenre hivatkozva, amely teljesen távol áll a Mennyei Atya szeretetétől.

Sajnos, ennek a gyermekfenyegetésnek megvan az előzménye már jóval Jézus kora előtt is: 3000 éve, a királyság idején, Jeruzsálemtől délre egy völgyszakaszban, amelynek a neve „Gé-Hinnóm” volt, pogány bálványkultusz folyt, és gyermekeket is áldoztak ott égőáldozatként.

Ezen völgynévből származik amúgy a jól ismert  „Gyehenna” szavunk.

Az ezzel és ennek tüzével való fenyegetőzés, amely nagy valószínűséggel gyakran előfordult az ókori nevelés felnőttes tárházában, és amely valami megfoghatatlan, mérhetetlen büntetéssé értelmeződött át az idők során, mindennapos volt Jézus korában is, és sajnos az egyház középkori fenyegetőzéseiben is éppúgy.

Botrány, vallja Jézus, amikor egy hitben még gyermeket (még ha felnőtt is már) odasodrunk, hogy rettegjen Istentől, és a kárhozattól való félelemben élje az életét; botrány, amikor olyan Isten-képet festünk, amelybe nem beleszerelmesedik a világ, hanem megriad tőle.

Persze azt is mondja Jézus, hogy elkerülhetetlenek e világban a botránkozások, a megütközések, a félrevezetések és a kihívások – mivelhogy nem vagyunk egyformák.

Ahány ember, annyiféle elképzelés születik a dolgokkal kapcsolatban: nincs általánosan elfogadott, nincs egyetlen helyes út; ezernyi jó megoldás van, ami sokaknak szokatlan, és talán elfogadhatatlan is.

Ami az egyiknek boldog, hasznos út az üdv felé, az a másikban megütközést kelthet; de a botránkozásokra az ige szerint magunknak kell a megoldást találnunk!

Jézus szimbólumokban beszél, ahogy a kortársai is, ezért nem konkrétan értendő mai igénkből a bizarr felszólítás arra, hogy hogy kössenek az ilyen ember nyakába malomkövet, és dobják vízbe.

Természetesen Jézus nem az élet elpusztításáról beszél a jelképes felszólításával, hanem arról, hogy amikor Isten sokszínű világában bizonyos területekre érve a lábunk a bűnre visz, a kezünk olyat tesz, amelyért nem tudjuk vállalni a felelősséget, vagy a szemünk ejt csapdába minket, akkor korlátozzuk magunkat!

Előzzük meg a bajba kerülésünket úgy, hogy határokat vonunk magunknak.

Szabadságunkat, felnőttes életünket, amelyet Jézus megváltó halála hozott el nekünk, jogunk van korlátozni a saját természetünknek és személyiségünknek megfelelően, hogyha az szükséges.

Felnőtt és gyermeklétünk kincseit együtt felhasználva, egyre tisztábban láthatjuk így: Isten nem rejti el az arcát előlünk, mert Őbenne élhetünk, mozoghatunk és járhatunk, mert mindig és minden korban Őbenne vagyunk.