2018.01.28.

Mk.7,5-16

Megkérdezték tehát tőle a farizeusok és az írástudók: „Miért nem élnek a te tanítványaid a vének hagyományai szerint, és miért étkeznek tisztátalan kézzel?” Ő pedig ezt válaszolta nekik: „Találóan prófétált Ézsaiás rólatok, ti képmutatók, amint meg van írva: Ez a nép csak ajkával tisztel engem, de szíve távol van tőlem. Hiába tisztelnek engem, ha olyan tanításokat tanítanak, amelyek emberek parancsolatai. Az Isten parancsolatát elhagyva az emberek hagyományához ragaszkodtok.” Ezt is mondta nekik: „Szépen félreteszitek az Isten parancsolatát azért, hogy a helyébe állíthassátok a magatok hagyományait. Mert Mózes ezt mondta: Tiszteld apádat és anyádat, és aki gyalázza apját vagy anyját, halállal bűnhődjék. Ti pedig azt mondjátok: Ha ezt mondja valaki apjának vagy anyjának: korbán, vagyis áldozati ajándék az, amivel megsegíthetnélek, akkor már nem engeditek, hogy bármit tegyen is apjáért vagy anyjáért; és így érvénytelenné teszitek az Isten igéjét hagyományotokkal, amelyet továbbadtatok; de sok más ehhez hasonlót is tesztek.” Ismét odahívta a sokaságot és így szólt hozzájuk: „Hallgassatok rám mindnyájan, és értsétek meg: Nincs semmi, ami kívülről jutva az emberbe tisztátalanná tehetné őt; hanem ami kijön az emberből, az teszi tisztátalanná.” „Ha valakinek van füle a hallásra, hallja!”

            Jézus szerint az Isten által teremtett világban eredetileg semmi sem rossz, önmagában véve semmi sem tisztátalan, ezért aztán mindebből semmi sem teheti rosszá az embert, csak azért, mert él vele.

            Valójában nem a világ teszi gonosszá az embert, hanem az ember teszi gonosszá a világot és az életet.

            Nem ami kívülről jön a rosszra csábító, hanem az emberben lévő hajlam az, ami fogékony arra, hogy őt a negatív, istentelen és embertelen dolgok felé kísértse.

            Jézus elutasította azt a fajta, a zsidóságra is rárakódó perzsa, zoroasztrikus – Zaratusztrához köthető „dualista" gondolkozást, amely pont a vallásos hagyományokra hivatkozva, az élet jelenségeiben és a világ dolgaiban különbséget tett a jó és a rossz, a tiszta és a tisztátalan közt.

            Ezzel Jézus Isten azon egyértelmű gondolatát hirdette meg, hogy nem az teszi tisztátalanná az embert, ami kívülről bejut az emberbe, hanem az teszi tisztátalanná az embert, ami kijön az emberből: amit gondol, amit szándékszik, amit kimond és amit megcselekszik az ember.

            Jézus vitában kerül igénkban a farizeusokkal és írástudókkal, akik azt vetik a szemére, hogy tanítványai – nem megtartva a vének hagyományait – mosdatlan, vagyis tisztátalan kézzel esznek.

            Urunk a saját rajongott ősi prófétájukkal, Ézsaiás idézésével leplezi le azt, hogy ezen ellenfeleinek a képmutatása az Istennel való kapcsolatukat érinti: mert Isten tisztelőinek tüntetik fel magukat, valójában azonban emberi találmányokhoz ragaszkodnak, és ily módon az isteni parancsot feláldozzák az emberi rendelkezés kedvéért.

            A kijelentése amúgy már nem is az emberek szokásairól beszél, hanem közvetlen megszólítással a „ti hagyományotokról”, amelyet az ellenfelei pont azért hoznak létre, hogy Isten parancsát „szépen” (lám, milyen ironikus Jézus) hatályon kívül helyezzék.

            A Jézus által megbélyegzett lelkületük akkor lepleződik le teljesen, amikor eszmei ellenlábasai az embertelen viselkedési módokat és elveket teológiai úton kezdték el igazolni a maguk kénye-kedve szerint.

            Így kezdték el Isten parancsait is értelmezni és kiforgatni úgy, ahogy az nekik a lehető legszimpatikusabb és az számukra a leghasznosabb legyen.

            Pedig Isten parancsa nem öncélúan adatott nekünk, és főleg nem betű szerint, hanem Urunk szerint azt a jóság és a szeretet szellemében kell értelmeznünk.

            Ám aki az Írást az isteni szeretet ellenében értelmezi, az pont hogy érvénytelenné teszi az Isten igéjét.

            Igénk második példájával kezdem: az úgynevezett templomi felajánlással, a korbánnal.

            Erre hivatkozva minden kijátszhatóvá vált.

            Amit felajánlottak Istennek – és nem biztos, hogy aztán oda is adták, merthogy arra már nem kötelezték a felajánlót; szóval, amit felajánlottak Istennek, azt már nem kellett odaadni senki másnak, se az államnak, se az adóhivatalnak, sem a családtagoknak, sem senkinek.

            Csak egy olcsó hivatkozás, egy ég fele mutatott eskü, egy Istennek dobott kolonc, és mindjárt egy csomó mentességet lehetett kijátszani és meglovagolni.

            A másik példa az étkezések előtti tisztálkodást hozza fel, amelyben messze nem egyszerű kézmosásról van szó, amit a higiéné miatt amúgy is megtenne – jó esetben – az ember, hanem ennél jóval többről.

            Nem, itt többről van szó: az úgynevezett rituális mosakodásról, amelynek a jelképes szerepe az vol, hogy fenntartsák ezzel az Isten előtti szentség, a tisztaság tudatát.

            Jézus gyakran mutatott rá arra amúgy, hogy az emberi hagyományok, ami egyébként önnön magukban teljesen korrektek és még szimbólumként is tiszteletreméltók, sajnos, számos esetben szembe kerülnek az Isten eredeti szándékaival.

            Egy szép jelzés, egy jó kép, egy kiváló és számos tekintetben hasznos szokás és hagyomány így választhat el egy idő után sajnos az Istentől, pedig pont az ellenkező szerepe kellene, hogy megvalósuljon: hogy Hozzá közelebb vigyen, hogy megkönnyítse a dolgunkat a Hozzá tartó úton, avagy éppen az Ő útját mifelénk.

            A kézmosás kapcsán a tisztaság kérdésére irányítja Urunk a figyelmünket: mit jelent tisztának lenni?

            Minden tradicionális vallási közösség ismeri a rituális tisztaság fontosságát.

            A tiszta és tisztátalan helyzet, cselekedet, állapot, szó, stb... megkülönböztetése azért volt szükséges, mert ez szabályozta a közösség életét.

            Izraelben tisztátalanná tett pl. halotthoz érni, betegeket ápolni, bizonyos állatokat elfogyasztani – igen, alapvetően egészségügyi okok miatt alakultak ki ezek a szokások, amiket aztán a mózesi, isteni törvény még szentesített is és egy magasztosabb szférába is emelt.

            A közösség így védhette meg önmagát a fertőzésektől; és aztán ebből kifolyólag, ezt immár szimbolikusan értve az istentelenség fertőzéseitől is.

            A Tóra törvényeiből fakadó képletek így lettek messze többé, minthogy pusztán természettudományos magyarázatot adjanak egy-egy hasznos cselekedetre, mint a amilyen a kézmosás is, hanem kultikus szokásokat alakítottak ki köré – és a közösséghez, valamint Istenhez való tartozás hagyományaként örökítették tovább.

            Ez a fajta rituális vagy kultikus tisztaság a modern ember számára már teljesen értelmezhetetlen, hacsak azzal nem, hogy mondjuk illik azért még mindig a templomba megtisztálkodva és csinosan kiöltözve menni.

            Mi már ezen túl nem igazán tudjuk átélni annak a súlyát, amit a Jézus korabeli ember még átélt: ha valaki tisztátalant érint, az tisztátlanná is válik, és így kirekesztődik az Istennel való és az embertársi közösségből.

            Nem tudjuk, milyen lehetett egy olyan világban élni, ahol mindent meghatározott a tiszta – tisztátalan, a maga módján szinte brahmanisztikus indiai jellegű kasztosító, előítéleteket gyártó és használó kategorizálás.

            És ezért aztán talán nehezen értjük meg Jézus szavainak a váratlan és meglepő voltát is.

            Mindenki azon gondolkodik mai igénk hallgatói közül is, hogy vajon a Mester most mire gondol?

            Ha nem az tesz tisztátalanná, amit megeszünk, amit megiszunk, amibe beleavatkozunk, vagy amihez hozzáérünk, akkor viszont mi az, ami beszennyez?

            Mi az, ami nem pusztán megkoszosít, hanem ami úgy beszennyez, hogy aztán egyrészt ne mehessek se az Isten közelébe, másrészt és elsősorban pedig aztán hogy ne vehessek részt a közösség életében sem.

            Krisztus megfordítja a kora által használt vektorokat.

            Ő sokkal inkább arra hívja fel a figyelmet a farsangi álarcaikat mindig fenntartó, szőrszálhasogató farizeusoknak, hogy ne arra figyeljenek, amire eddig koncentráltak; ne az legyen a fontos, amiben eddig felnőttek és amit eddig fontosnak tartottak; ne a kívülről érkező nyilacskákat lássák; hanem arra figyeljenek, arra koncentráljanak, az legyen számukra a lényeges, ami tőlük és belőlük jön.

            Az igazi lényeg tehát nem a középszerűségből fakadó hagyománytisztelet, ne arra figyeljenek, ami kívülről belülre tisztátalanná tehet, hanem az igazi lényeg a szívben van és minden abból fakad.

            „Mert belülről, az ember szívéből jönnek elő a gonosz gondolatok…” - folytatja Jézus a mai igénk utáni igeszakaszban.

            Nem a környezet a szennyes, hanem az ember bensője, a szíve, az agya, a gondolkodásmódja, az értelme és az érzései.

            Bár igaz, hogy „mások vittek rossz utakra engem...” - ahogy a sláger mondja; de ettől még senki sem mondhatja ki, hogy neki magának ne lenne köze ahhoz a bűnhöz.

            Luther azt mondja pl. a kísértésekről: „a kísértések olyanok, mint a madarak; azt nem akadályozhatjuk meg, hogy röpködjenek a fejünk felett, de azt igen, hogy fészket rakjanak a kalapunkon.”

            Más kényszerített bele, és nekem semmi közöm hozzá – nos erre mondja Jézust: ehhez bizony mi is kellünk; nem lehet kibújni másra mutogatva a felelősség alól.

            Mindaz, ami fogékonnyá tesz a rosszra, ami, mintegy receptor ott van a szívünkben, nos, az bennünk lakozik.

            A romlottság forrása nemcsak „kint”, hanem elsősorban „odabent” van.

            Érdekes, hogy Jézuson és a keresztyénségen kívül senki sem hirdeti, hogy az ember alapvetően romlott; éppen ezért ezt a tényt éppúgy megbotránkoztatónak tartják, mint a farizeusok és az írástudók – pedig valljuk meg őszintén, bizony letagadhatatlanul igaz van Urunknak.

            Az ezoterikusok, a humanisták, a keleti vallások követői mind azt tanítják, hogy benned alapvetően a jó lakik, a szíved, a bensőd alapvetően jó, csak fel kell ismerned, el kell hinned, ki kell bontakoztatnod - a Szentírás szerint nincs igazuk.

            Persze, kérdezheted, hogy nem lehetne-e abban közösen kiegyeznünk velük, és a keresztyénséget ezekkel kompromisszumra hoznunk, hogy az ember bensője, szíve is olyan, mint oly sok minden a világban: se nem fekete, se nem fehér, se nem tiszta, se nem tisztátalan.

            Na ja, ha népszerűek kívánunk lenni, akkor jobb ha elkerüljük a kategorikus igeneket és nemeket.

            De Bibliánk nem tesz ilyen divatos kijelentést, helyette azt mondja: a szív vagy jó, vagy rossz.

            Vagy igaz és tiszta, ezt nevezném jónak; vagy előjön belőle az, amit viszont egyezményesen mindannyian ezen a Föld nevű bolygón alapvetően rossznak nevezhetünk.

            Mert az nem igaz, hogy én jó volnék, csak hát a környezetem, meg a gyerekkorom, meg a sok stressz, meg az internet, meg a…, meg a sok minden tett rosszá.

            Valóban, tehet azzá, de ha mindezt nem tudja az ember bensője meggyőzni – már pedig úgy tűnik, hogy egyedül nem tudja – akkor viszont a szívünkkel van a baj.

            Mai igénkben Jézus arra döbbent rá minket, az „ez mindig is így volt, mindig is így van és mindig is így lesz” módjára gondolkodókat, hogy egyetlen olyan mérték van, amely ezt elmondhatja magáról, az pedig Ő maga, a mi Urunk, aki „tegnap, ma és mindörökké ugyanaz”.