2018.03.11.
Ézs.30,18-23
De még vár az ÚR, hogy megkegyelmezhessen, még hallgat, hogy irgalmazhasson. Mert bár ítélő Isten az ÚR, boldogok mindazok, akik benne reménykednek. Ne sírj többé, Sion népe, amely Jeruzsálemben laksz! Bizonyosan megkegyelmez az UR, ha hozzá kiáltasz. Mihelyt meghallja, válaszol neked. És bár szűkösen adott kenyeret, és kimérte a vizet az UR, nem állítják többé félre tanítóidat, hanem saját szemeddel láthatod tanítóidat. Saját füleddel hallhatod a mögötted hangzó szót: Ezen az úton járjatok, se jobbra, se balra ne térjetek le! Tisztátalannak fogjátok tartani az ezüsttel bevont bálványszobrokat és az arannyal beborított istenszobrokat. Kiszórod azokat, mint valami undokságot, és ezt mondod: Ki veletek! Ő pedig esőt ad a magra, amellyel beveted a földet, és kenyeret ad a föld terméséből., amely bőséges és tápláló lesz. Nyájad tágas legelőn legel azon a napon.
Bár böjtidő van, mégis ez a mai vasárnap, a böjti 4. vasárnap hosszú idő óta ilyet nevet visel: „Laetare!” vasárnapja – azaz, lefordítva: „Örvendjetek!” vasárnap.
A kezdő zsoltár is már meghirdeti ezt az örömöt.
Böjtben örülni?
Miért is ne!
Hiszen van okunk az örömre!
A lelkésznek például azért, mert az Úristen megáldott őt egy kisfiúval is.
A gyülekezetnek azért, mert le tudtuk bonyolítani a következő 6 évre a tisztújító választásokat, és vannak – hála Istennek! - olyan megválasztható testvérek, akik vállalták a szolgálatot, a megbízatást, és érezték a feléjük áramló bizalmat.
Van örömünk, amikor a közelgő március idusi nemzeti ünnepünkre tekintünk, mert jól tudjuk a történelem tanító fényéből, hogy mennyi mindent köszönhet kicsiny hazánk az 1848-49-es forradalomnak és szabadságharcnak.
Van örömünk a hirtelen jött tavasz miatt, hogy lassan már kivonulhatunk a vitorlásokkal a vízre.
Van örömünk, mert bár a böjt a fájdalom útja, a közelgő nagyhét a szenvedés ösvénye; de a nagypénteket követi a húsvét, és minden egyes lelki nagypénteket is követhetnek a lelki húsvétok.
Mai igénkben Ézsaiás próféta olyan kifejezéseket használ: „boldogok mindazok, akik Istenben reménykednek” és „ne sírj többé, Sion népe!”.
Az öröm okát pedig ilyen meghatározásokban adja meg a próféta: „bizonyosan megkegyelmez az Úr, ha hozzá kiáltasz!” + „mihelyt meghallja, válaszol neked” + „nem állítja többé félre tanítóidat” + „Ő pedig esőt ad a magra, amellyel beveted a földet, és kenyeret ad a föld terméséből, amely bőséges és tápláló lesz.” + „nyájad tágas legelőn legel azon a napon”.
Mennyi csodás ígéret, ahogy a múlt vasárnap megfogalmaztuk: mennyi nem jóslat, hanem mennyi csodás és isteni tettek által beteljesedő prófécia!
Van okunk az örömre, mert – hadd emeljem ki ma elsősorban ezt: – Istenünk olyan, aki megkegyelmez, ha hozzá kiálltunk.
Minket meghallgató Istenünk van.
Hogy aztán ez a meghallgatás miből áll? - nos nem mindig abból, hogy az teljesedik be, amit mi elvárnánk, hanem az, amit Isten akar.
Persze ez a beteljesülés – látszat ide, látszat oda – sokkal jobb nekünk, mint ahogy azt mi bármikor is elvárhattuk vagy elképzelhettük volna!
Figyeljék csak a következő szép idézetet:
„Erőt kértem az Úrtól, – s ő nehézségeket adott,
melyeken megedződtem. Bölcsességért imádkoztam, – és problémákat adott, melyeket megtanultam megoldani. Előmenetelt óhajtottam, – gondolkodó agyat és testi erőt kaptam, hogy dolgozzam. Bátorságot kértem, –
és Isten veszélyeket adott, melyeket legyőztem. Szeretetre vágytam, – és kaptam az Úrtól bajba jutott embereket,
hogy segítsek rajtuk. Kegyes jóindulata helyett
alkalmakat kaptam a jóra. Semmit nem kaptam, amit kértem, és mindent megkaptam, amire szükségem volt. Meghallgatta imádságomat!
Lutherünk a következő frappáns gondolatsorral fogalmazta meg az Isten által meghallgatott imádság erejét:
„A Sátán egyik célja az, hogy visszatartsa a keresztyéneket az imádkozástól. Semmitől sem fél jobban, mint az ima nélküli igetanulmányozástól, mint az imátlan munkától, mint az imátlan vallástól. Nevet a fáradozásainkon, kigúnyolja a bölcsességünket, de reszket, amikor imádkozunk.”
Sok-sok évvel ezelőtt élt Londonban, egy kis, szegénység sújtotta házban egy asszony.
Háta – mint József Attila édesanyjáé – jócskán meghajlott az elmúló hosszú, ugyanúgy, ugyanazzal tellő évek alatt a mosóteknő mellett, mivel ez a munka volt az egyedüli jövedelemforrása.
Amikor dolgozott, aközben szüntelen imádkozott a fiáért, aki elszökött tőle tizenéves kamaszkorában, és elment világot látni, pontosabban a tengerre ment matrózkodni.
Az asszony jó hívő lévén tudatában volt annak, hogy az Úr valamikor majdcsak válaszol majd az imáira, és sohasem adta föl a reményt, hogy fia egy napon megváltozik, hogy átadja életét az Úrnak és hogy majd egyszer akár még haza is tér.
Miután meghalt, az akkortájt már nem matrózkodó, hanem rabszolga-kereskedéssel foglalkozó fia egy társának hatására megtért Istenhez, és aztán hazatért Londonba, ahol végül ő lett a „matrózok prédikátora” - ahogyan legalábbis elnevezték a köznép őt.
Úgy hívták, hogy John Newton.
Emberek ezreit vezette ettől kezdve Krisztushoz.
Ez a bizonyos Newton szerezte, szövegezte az „Amazing Grace” - „csodálatos kegyelem” című közismert keresztyén himnuszt, amely énekét az egész világon, legalábbis angolszász területeken mindenképpen, éneklik a keresztyének.
Ez az ének ma is olyan sokatmondó, mint amikor megírta: sorai Isten kegyelméről és a bűnbocsánatáról tesznek bizonyságot.
Akár be is fejezhetném itt a történetet, megállapítva a nagy tanulságot, hogy lám-lám, Newton édesanyjának az imádsága bizony hogy beteljesült – ugyan nem még az életében, de azok után mégis.
De nem fejezem be, mert a történet még folytatódik a maga csodálatos következményeiben.
John Newton énekszavai, az Amazing Grace szövege ugyanis eljutottak korának egy nagy-tudású szkeptikusához, felvilágosult ateistájához, az anglikán egyház egyik fő ellenlábasához, név szerint egy bizonyos Thomas Scotthoz, aki egész addigi életében úgy vélte, hogy neki aztán nincs szüksége Jézusra, a Megváltóra.
Aztán ez a nagy ellenfél – ahogy erről ő boldagan és büszkén beszélt mindig – ennek az éneknek a hatására megtért Istenhez, és később egy a Thomas Scott lett az anglikán keresztyénség egyik fő szószólója.
Lám, lehet kutyából szalonna!
Scott írásai, bizonyságtelei, terjesztett prédikációi pedig emberek ezreit vezették az Úrhoz.
No, itt is befejezhetném a történetet, de nem tudom, mert annak az édesanyának az imádságának a következményei még tovább is hatottak.
Scott egyik beszédjét olvasta el jó pár év múlva egy bizonyos William Cowper nevű angol költő, irodalmár, korának egyik legnagyobb író-művésze; és úgy megérintette ez a prédikáció, hogy ennek hatására az addigi kicsapongó művész-életéből, bár nem Isten-tagadásából, de Isten nélkül való éléséből odatért a Megváltóhoz.
Ettől kezdve a költészete és prózája már nemcsak világi témákat dolgozott fel, hanem Istent kezdte el műveiben dicsérni, az Úr szeretetéről kezdett „énekelni”.
Bátran vallotta egész életében, hogy az ő saját életébe Isten Scott igehirdetésén keresztül köszönt be.
De a történetnek még mindig nincs vége.
Merthogy Cooper vallásos költészete is hatott, nem is akárhogy: egyik kötetét olvasva például az egyik verse megérintette többek között azt a William Wilberforce nevű brit államférfit, aki ennek hatására kezdett el fáradozni szorgalmasan azon, hogy a brit birodalomban fel kell szabadítani a rabszolgákat.
Addig lobbizott ennek érdekében a parlamentben, addig ütötte a vasat a főemberek körében, hogy a legvégén meghallgatták az üzenetét, és végül a nagy világbirodalomban meghozták az ő befolyása alatt a rabszolgák felszabadításának a törvényét – emlékszünk: történetünk első megtértje rabszolga-kereskedő volt.
Nos, ilyen az imák láncolata: csak egy asszony, egy mosónő kellett ahhoz, hogy fohásza befolyásolja sokak életét, hatással legyen emberek hitére, szabadságára, egy nemzet, sőt az egész világ történelmére.
John Newton édesanyja talán nem is álmodott róla, hogy az imádsága által Isten felhasználja őt, és aztán imájának állandó tárgyát, a fiát sok-sok ember megérintésére.
Ézsaiás szerint Isten a meghallgatás Ura, a végeláthatatlanul beteljesülő csodák Istene, éppen ezért a Benne mindig lehet hinni Istene is.
Amikor Izrael népe a próféta idejében nekiállt lavírozni a két elnyomó nagy világhatalom, Egyiptom és Asszíria között, amikor hol egyikkel szemben blazírozott a másik segítségére, hol a másikkal az egyikére, akkor pont azt felejtette el, hogy nem ezekben kellene bíznia, hanem a mindig a lehető legjobb megoldásokat adó Istenében.
Máig ható üzenet, hogy emberi okoskodásunk megoldóképletei helyett válasszuk inkább az Ő segítségét.
Isten ugyan még vár, mondja a próféta, még hallgat, még nem láttatja saját magát a teljességében, de eljön az idő, amikor minden nyilvánvalóvá lesz.
Mi már tudjuk, hogy ez az eljött idő Krisztusban lett teljessé, Benne mutatkozott meg Isten mentő szeretete; Benne végképp láthatóvá lett az ég rólunk való gondoskodása; Benne egyértelmű lett számunkra az útmutatás; Ő az, aki megutáltatja – ahogy a próféta mondja – a magunk gyártotta isten-pótlékokat, és segít amolyan böjti nagytakarítás gyanánt megszabadulni mindattól, ami nem az Ő szándéka szerint való.
Remélem, ma az ő szándéka szerint szavazunk – tudom, hogy így is lesz; remélem, hogy az előttünk álló megannyi szavazás is az Ő akaratát tükrözi – tudom, hogy így is lesz; remélem, élvezhetjük a megjött tavaszt – tudom, hogy így is lesz; remélem, hogy nemzeti ünnepünket is így tudjuk majd annak méltóságában megünnepelni a jövő héten – tudom, hogy így is lesz; remélem, ennek szellemében tudom majd én is a fiamat felnevelni – tudom, hogy így is lesz.
Nos, van hát minek örülnünk még böjtben is!
Laetare! - Örvendjetek!
