2018.03.18.

1.Móz.14,18-20

            Melkisédek, Sálem királya kenyeret és bort vitt ki eléje. Ő a felséges Isten papja volt, megáldotta őt és ezt mondta: Áldott vagy Ábram a Fenséges Isten előtt, aki a mennyet és a földet alkotta! És áldott a Fenséges Isten, mert kezedbe adta ellenségeidet! Abrám pedig tizedet adott neki mindenből.

            A Genezis könyvének ezen fejezetében belecsöppenünk egy nemzetközi törzsi kánaáni háborúba, amely egy, a szabadságáért lázadó forradalomról szól – hasonlóról, mint a múlt héten ünnepelt 1848-as szabadságharcunk; annak leveréséről – mint a mi Világosunk; és a lázadók elleni viszont-bosszúról, amely pedig a Bach-korszak szörnyűségeivel vetekszik.

             Ábrahám, akit ekkor még Abrámnak hívnak úgy válik érintetté ebben a háborúban, hogy unokaöccse, Lót is a családjával együtt e büntető hadjáratban fogságba esik, Ábrahám pedig a vesztes rokonának megsegítésére és kiszabadítására siet.

            Utoléri az amúgy győztes sereget, majd legyőzi és kiűzi őket Kánaán földjéről – nem várt győzelmet aratva.

            Meglepő, hogy éppen ő, egy idegen „héber” hoz szabadulást a pogány Kánaán lakóinak, és a jól sikerült események után megmentőként és szabadítóként „berobban az egész ottani köztudatba”.

            Ő lesz a sikerember, a kvázi megváltó.

            Nos, vajon hogy viselkedik Ábrahám a győzelem után, igazi eredményes emberként, a sikere csúcsán?

            Ábrahám elé két király járul, akik elébe mennek.

            Az egyik az általa megmentett Sodoma városának a királya, a másik pedig Melkisédek, Sálem királya.

            Előbbi egy igazán romlott város uralkodója (Sodoma és Gomora neve össze is forrt ezzel), utóbbi Sálem (azaz a „béke”), talán Jeruzsálem királya, aki egyben a Felséges Isten papja is – hisz a kor szokása szerint a politikai vezető gyakran vallási vezetőként is fellépett és funkcionált.

            Az elsőn keresztül a kísértés jelenik meg Ábrahám előtt, a másikban pedig az Úr készít ajándékot.

            Ábrahámnak pedig döntenie kell, hogy vajon mit tart értéknek; hogy kinek tulajdonítja sikerét; és hogy kinek lesz a lekötelezettje?

            A lehetőségek alkalmanként ugyanilyen hirtelen bukkannak fel előttünk is.

            Életünk egy-egy váratlan találkozásában, különös szituációjában egyik pillanatról a másikra megjelenhet a kísértés éppúgy, mint az áldás, az elesés lehetősége éppúgy, mint a győzelemé.

            Megjelenik az ellenség is, de az Úr is.

            És akkor döntenünk kell: mik is az értékek; kinek köszönhetőek; és hogy hogy élünk velük?

            Mai igénk előtt Sodoma királya lép Ábrahám elé, majd röviddel utána a maid textusunkban láthatjuk, ahogy Melkisédek jelenik meg a színen: két király, két ellenpólus, két ellentét, két jelzés és két kihívás.

            Sodoma amúgy kiszabadított és megmentett királya az udvariasság szabályait megszegve nyersen és röviden közli Ábrahámmal: „Add nekem az embereket, a jószágot pedig tartsd meg magadnak!”

            Igazi gazdagságot kínál, de nem valami jó szívvel.

            Vele szemben azt látjuk, hogy Melkisédek pusztán kenyeret és bort vitt ki Ábrahámnak.

            Nem sokat tudunk meg amúgy Melkisédekről, mégis meghatározó személlyé lett a Bibliában.

            Neve azt jelenti, hogy az „Igazság Királya”.

            Jószándékkal köszönti a győztes Ábrahámot, amúgy olyan királyként, akinek a városáért amúgy Ábrahám nem tett semmit, őt nem kellett megvédeni, sem kiszabadítani.

            Melkisédek a hazatérő hadvezért egyszerű borral és kenyérrel kínálja, majd hangsúlyosan megáldja a Fenséges Isten nevében, úgy, mint aki felismerte, hogy Ábrahám győzelmének titka nem önmagában, hanem Istenben van.

            Szava élesen elüt a tetszetős ajánlatokat tevő Sodoma királyáétól, a csak lefizetni, megvesztegetni, lekenyerezni akarótól – bár, teszem hozzá, ugye, az egyszerű kenyeret viszont pont ő hozza.

            Melkisédek nagylelkű és áldást mondó, pedig neki nem kellene Sodoma királyával szemben hálát adnia.

            Amit ő ad, az csak egy kis apró áldás, meg egy falat kenyér és pár kortynyi bor; szemben Sodoma minden vissza-rabolt jószágához képest.

            Lám, e kettő között találja magát hirtelen Ábrahám, aki végül elutasítja Szodoma javait, viszont elfogadja Melkisédek asztalközösségét és áldását.

            E ponton derül ki, hogy mi jelent értéket Ábrahám számára, akinek többet ér a „szerény ajándék” a méltó ajándékozótól, mint bármilyen gazdagság olyasvalakitől, aki maximum csak lefizetni vagy honorálni akar.

            A „szerény ajándék” persze kicsit félrevezető megfogalmazás, hiszen hogy is lehetne összemérni Isten áldását az anyagi javakkal; a kenyér és bor Istennel való asztalközösségét Sodoma luxusával.

            No de akkor is fel kell magunknak tennünk a kérdést: nekünk mi az érték; mi ér többet és mit érdemes választani?

            Nem távoli és elvont, hanem húsba-vágó kérdések ezek: mit tartasz fontosnak és értékesnek az életedben?

            Jézus mondta egyszer: „Mert ahol a te kincsed van, ott lesz a szíved is.”

            Milyen egyszerű és nagyszerű tükröt tart elénk!

            Mintha arra sugallna, hogy megkérdezd magadtól: Hol van a szívem; mi az, ami lefoglal; mi az, ami betölti a gondolataimat, ami meghatározza a döntéseimet; mi ad irányt ad az életemnek, és válik célommá?

            Ha Ábrahám szíve nem lett volna az Úrnál, akkor bizonyos, hogy nem Melkisédek, hanem inkább Sodoma királyának ajánlatát tartotta volna igazán értékesnek.

            Mivel azonban számára valóban az Úrral való kapcsolat volt az érték, így nem meglepő, hogy Melkisédek áldása és szerénynek látszódó közösség az, ami sokkal többet ért neki, mint Sodoma összes kincse-gazdagsága.

            Naiv dolog lenne azt feltételeznünk, hogy a társadalom, amelyben élünk, ne akarná ránk-tukmálni értékrendjét: sajnos, azt kell mondanunk, hogy manapság is igazán csak az számít, ami megvásárolható, ami megfogható, és ami másoknak megmutatható.

            Persze korosztályonként és társadalmanként ez más és más lehet, de lényegében mégis egy és ugyanaz.

            Úgyhogy ma böjt idején Isten színe előtt gondoljuk át, hogy mit tartunk igazi értéknek?

            Például csak magunkat?

            Azért vetem fel rögtön ezt a kérdést, mert Ábrahám esetében is ez merült fel: hogy vajon ő kinek is tulajdonítja az elért sikerét?

            Melkisédek áldásában van egy mondat, amelyben ő rámutat arra, hogy szerinte kinek tulajdonítható a hadisiker: „Áldott a Felséges Isten, mert kezedbe adta ellenségeidet!”

            Ha Ábrahám telve lett volna önmagával, akkor e szavakra minden bizonnyal ugyancsak hevesen reagált volna: „Hogy mi?! A siker az enyém! Meg a rátermett katonáimé, akiket persze én neveltem és vezettem. A siker a gondos stratégiámon múlt! És persze az erős karomon!”

            Ez a megjelenő idegen és politikailag semleges, nem érintett papkirály azt meri kijelenteni, hogy a győzelem a Felséges Isten győzelme, és nem pedig az enyém?

            Ugyanakkor ott van Sodoma királya, aki meg talán pont azért is ajánlgatja a javakat, hogy ezzel kedvében járjon Ábrahámnak, a környék új sztárjának.

            Ha Ábrahám elismerésre, hatalomra, befolyásra tört volna a környéken, vagy csak egy kicsit is magának tulajdonította volna a győzelmét, akkor sokkal inkább fordult volna oda Sodoma királyához, semmint Melkisédekhez: akkor nem adná a dicsőséget annak, akinek az amúgy jár, hanem önmagát emelné fel és saját érdemeit csillogtatná fel inkább.

             Mennyire mai kérdés ez is.

            Abban a világban, amelyben a teljesítménye alapján értékelik és / vagy ítélik meg az embert, lehetséges-e még az eredményeket és a sikereket az Istennek tulajdonítani?

            Nem tartanánk-e Istent vagy akár a másik sikeres embertársat önnön magunk konkurenciájának?

            Valójában sajnos manapság szinte mindenki ellenfél!

            Ha a másikat felveszik az jó munkára, akkor én már csak eggyel kevesebb helyre pályázhatok.

            Ha a másik tehetségesebb vagy szorgalmasabb, mint én, akkor a létszámleépítéskor engem előbb elér a baj.

            A kegyetlen versenyben mindent meg kell ragadni, ha nem akarunk kiesni és kihullani: a ma világa arról szól, hogy az embernek mindig és mindenkoron a saját érdekeit kell kíméletlenül érvényesítenie.

            Ugyanúgy belénk ivódik ez a mentalitás az értékekkel kapcsolatban.

            És még ha el is ismerjük, hogy persze, Istené a dicsőség, és persze, hogy igaz az, amit Pál apostol mond: „Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?”; de az az alázat, amely elfogadtatja Ábrahámmal Melkisédek szavait, az már ritkán van meg bennünk.

            Hálát adni, és megköszönni mindent, amivé lettünk, és amink csak van, azt már eszméletlenül nehéz.

            Mintha ettől kisebbek lennénk, kevesebbek…

            A Sodoma királya típusú figuráktól, akik valójában csak lekötelezettjeikké akarnak tenni, hogy aztán majd egyszer bevasalják azt rajtunk; szóval, tőlük bezzeg bezsebeljük az igaz - hamis elismerésüket, és nem tiltakozunk, hogy márpedig az Úr volt, akinek minden köszönhető, és nem pedig nekünk.

            Az Ő ereje által alakultak a dolgok olyan jól, és nem pedig a magunkéval.

            Az ő kegyelme a döntő, és nem a mi érdemünk.

            Az ő erős karja, és nem a mi nagy bölcsességünk.

            Ábrahám nem lopja meg Istent az Ő dicsőségében; és nem tiltakozik a nem őt, hanem pont az Isten dicsérő Melkisédek szavai ellen.

            Nem versenyzik másokkal abban, hogy önmagából valaki nagy embert faragjon.

            A Felséges Istennek tulajdonítja sikerét.

            Böjt megkérdezi tőlünk: embervilág, te kinek adsz dicsőséget - és nemcsak úgy általában, hanem a legkonkrétabb dolgokért?

            Mindenek Alkotóját illeti az elismerés a szépségedért, az intelligenciádért, a testi felépítésedért, az iskolai / munkahelyi eredményeidért?

            Vagy mindazt, amit elérhettél, csak saját magadnak tulajdonítod eredményként?

            Ábrahám az Úrhoz kötődött, és menekült attól, hogy bármi szál a romlottsághoz kösse, még akkor is, hogyha az látszólag előnyös is lehetne a számára.

            Melkisédek áldása vagy Sodoma királyának ajánlata kell nekünk; és hogy Melkisédek ajándékának előrevetítő szimbólumát felcsillantsam: Krisztus szerény kenyér és bor asztalközössége, vagy a világ lakomái kellenek nekünk?