2018.03.25.

Jel.1,4-6

            János, az Ázsiában levő hét gyülekezetnek: Kegyelem néktek és békesség attól, aki van, és aki volt, és aki eljövendő, és a hét lélektől, akik trónusa előtt vannak; és Jézus Krisztustól, a hű tanútól, aki elsőszülött a halottak közül, és a föld királyainak fejedelme; aki szeret minket, és vére által megszabadított bűneinktől, aki országa népévé tett minket, papokká az Isten, az ő Atyja előtt: övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen.

            Felnyitom a laptopot, szinte azonnal jelez egyet: üzenetem jött mailben, facebookon, viberen.

            Telefonom hangpostáján, amíg le nem tiltattam, mert hiszen akkor mindig azt hallgathattam volna vissza, sokszor zengett: „Önnek üzenete érkezett.”

            Mobiltelefonom kijelzőjén állandóan ott a kis levélboríték-szimbólum, megnyitva ott egy szám, üzeneteim érkeztek.

            Az üzenetek világában élünk.

            Egyik-másik angol fordításban még magukat az evangéliumokat is úgy fordították le a saját nyelvükre, hogy message, azaz üzenet.

            Ma, virágvasárnap azonban ne azokat vegyük szemügyre, akik kapják az üzenetet, akik fogadják az érkező fővárosba bevonulót; hanem azt, akitől jön ez az üzenet.

            Kis-Ázsia 7 egykoron volt, ma már sehol-sem levő gyülekezeteinek íródott 7 levél – Jánostól, az idős pátmoszi száműzöttől, az utolsó még élő apostoltól.

            De az üzenet küldője valójában nem ő volt pusztán: az üzenet küldője Valaki más, aki sokkal fontosabb, mint az, aki veszi az adást, de még az üzenetnél is.

            Ha mi kapunk egy üzenetet, akkor általában kíváncsiak vagyunk arra, hogy ki küldte azt, hogy kitől jött.

            Csippanó telefonunkat rögtön megnézzük, és azt látjuk: valaki x-szer keresett, vagy y üzenetet küldött.

            Hogy az illető vajon mit akarhatott, igazából akkor válik lényegessé, hogyha az üzenet feladója fontos nekünk.

            Igen, nagyon fontos üzenetet kaptál, testvér.

            Nagyon fontos hír jön feléd, nagyon fontos illetőt harangoz be az üzenet, nagyon fontos személy az, aki érkezik hozzád, szíved fővárosába.

            Nekem az érkező Úron keresztül Isten akar üzenni.

            Sok évvel ezelőtt egy parlamenti választás előtt kaptam a regnáló miniszterelnöktől egy levelet.

            Ma ez már szinte természetes a választások előtt, de akkor még nem volt az; és ma már azt is tudom, hogy ezek milyen sablonlevelek, és rajtam kívül még milliónyian megkapták.

            De én akkor fiatalon megdöbbentem, amikor ránéztem a feladóra: a minisztériumelnök küldte – nekem!

            Majdnem elájultam, úgy meglepődtem.

            Aztán persze rájöttem, hogy ez egy sokszorosított, általános, tömegeknek íródott levél.

            De ettől még egy percig nagyon büszke voltam arra, hogy én egy, a miniszterelnökségtől küldött levelet tarthatok a kezemben.

            A Jelenések könyvének 7 gyülekezete is talán ilyen meglepetéssel, megtiszteltetéssel és döbbenettel vette kézbe azt a levelet, amit személy szerint nekik írt János.

            De amikor elolvasták, akkor rájöttek, ez nem egy sablonlevél, nem egy választási ígéret, és még csak nem is jánosi hír, hanem ők az Istentől kaptak üzenetet.

            Már magában az mekkora örömhír, evangélium, hogy Isten beszélni akar velem, hogy meg akar szólítani.

            És ez a bizonyos kapott üzenet, ez a drága kijelentés nemcsak Tőle jött, hanem egyenesen Róla szólt.

            A kijelentés tárgya és alanya is Urunk.

            Kedves megválasztott és beiktatásra váró tisztségviselők és presbiterek!

            Üzenetet kaptok Tőle és Róla, akit szolgálhattok és aki által szolgálhattok az egyházában és gyülekezetében.

            Amikor erre a szolgálatra jelöltek és megválasztottak titeket gyülekezetünk közgyűlésének tagjai, akkor azzal feladatot is kaptatok, hogy ezt a kijelentést továbbadjátok, ki-ki a maga helyén, ki-ki a maga egyéni munkájában.

            Olyanok álltok majd ki ide az oltár elé esküt tenni, akikről tudom, már rövid itteni szolgálatom alatt is meggyőződhettem, hogy erős hitetek van, határozott Isten-képetek van, már megismertétek Őt, és készek is vagytok, hogy másokkal is megismertessétek.

            Persze ez veletek sem volt mindig így, ahogy sokaknak ma is, most is új ez az égi üzenet.

            De a kijelentés mindnyájunké, és az mindegyikünk feladata: megismerni és megismertetni.

            Újra meg újra, nap mint nap felfedezve azt.

            A görög szó, kijelenteni, valójában azt jelenti, hogy levenni a fátylat valamiről.

            Ma istentiszteletünk végén átadunk egy koptatókövet a templomunk előtti járdába beépítve, bentről és kintről egyaránt látva és jól olvasva.

            Ez a Reformáció 500 installációnak egyik darabja a 95-ből, amely szinte a lutheri 95 tételt szimbolizálja.

            A mi emlékkövünkön, amin majd járhatunk, ami felett majd mi is egy-egy pillanatra megállhatunk és elgondolkodhatunk, két üzenet, vagyis két idézet áll.

            Egy lutheri és egy Nemes Nagy Ágnestől való.

            Majd mindenki olvassa el, tegye azt sokszor, és forgassa a szívében – amúgy a két gondolat az imáról szól.

            A rajta lévő kijelentéseket most még egy lepel fedi, mint az átadandó szobrokat, emlékműveket is.

            Még le van takarva homokkal, de hamarosan leleplezzük, lesöpörjük róla a múlt porát.

            Most még csak annyi látszik körülbelül, hogy  nagyjából milyen az alakja, vagy hogy mi is akar ez lenni, de még nem tudjuk, mi van a lepel alatt.

            A felavatásnál aztán majd lehúzzuk róla a leplet és látható lesz az emléklap, az alkotás.

            A Biblia szerint ez az Isten kijelentése: leveszi a leplet valamiről, meg akar mutatni valamit Isten.

            Jeruzsálemben is meg akart mutatni azon a napon valamit az Isten: érkező Egyszülöttjét, aki telve dicsőséggel és békességgel, aki a Dávid utódja, és aki egyszerű szamárháton ülve érkezik, azaz teljesen emberközeli, velünk szemmagasságban levő, és nem minket lenéző király.

            Ott azon a virágvasárnapon lelepleződött Isten nagy terve: az ég Ura közénk lép, fogadja a hódolatot, de aztán tart a kereszt felé.

            Triumph-ja van, de ez ideig-óráig szól, mert a m még hozsannázók pár nap múlva már Feszítsd meg!-et kiabálnak.

            Virágvasárnap, és aztán nagyhéten, annak minden ünnepnapján lelepleződik valami az isteni tervből: nagycsütörtökön az úrvacsora szentségéből, nagypénteken az áldozat misztériumából, nagyszombaton a halál síri csendjéről és húsvétkor az üres sír csodájáról.

            Kijelentés: mint mikor a színház függönye felgördül, és meglátjuk a színpadot.

            Ott vannak a színészek, és ott van az első jelenet.

            Addig még nem tudjuk, hogy mi van a színpadon.

            János arról ír a 7 gyülekezetnek, és arról ír a mi gyülekezetünknek is, hogy belenézünk Isten kijelentéseibe; hogy láthatjuk országának a titkait; hogy érezhetjük, hogy Isten, amikor üzenetet küld, akkor a függönyt fel akarja gördíteni és azt mondani: nézd, meg akarok neked mutatni valamit – valamit, amit talán eddig még nem is ismertél.

            Lám, Isten önmagát leplezi le előttünk, szándékait, terveit, értünk való szeretetét!

            Lám, nagyhét ilyen kijelentés-titkokat hordoz!

            Lám, a következő 6 éves ciklusban ilyen és ilyen feladataim lesznek a gyülekezetben – mint megválasztott és beiktatott tisztségviselőnek és presbiternek!

            Lám, ez a dolga egy keresztyén embernek.

            Leleplezni Istent – magunkban és mások előtt – merthogy maga Isten is ezt teszi: először mindig önmagát leplezi le, hogy értsünk szót, hogy lássuk meg, hogy megtapasztaljuk és megértsük szándékait.

            És persze hogy észrevegyük: magunkból és magukban is van mit leleplezni: olyan dolgokat, amik nem passzolnak Urunkhoz, hitünkhöz.

            Isten igéjével, igen, minket is le akar leplezni, a mi életünkről is le akarja a leplet rántani, a mi bűneidet is szeretné napfényre hozni, ha nem is plénum előtt, de saját magunk előtt mindenképpen.

            Ráeszméltetni, ki Ő, és kik vagyunk mi.

            De megint csak hangsúlyozom, mielőtt mindezt megtenné, mielőtt még minket venne górcső alá, mielőtt még megvizsgálva minket leplezne le, előtte még először és mindig önmagáról rántja le a leplet.

            Azt mondja: nézd meg, ember, én ki vagyok!

            Én, a bevonuló, én az önmagát megtörő, én az érted meghaló, és én, a nekünk feltámadó.

            Istent így ismerhetjük meg, vezetők és vezetettek egyaránt, hogy Ő ismerteti meg magát velünk.

            Különben amúgy csak illúzióink volnának Róla.

            Megismerni az Urat nem lehet másként, csak hogyha Ő felfedi magát.

            És milyen jó, hogy Ő viszont tesz kijelentéseket, Neki ott van az igéje, amit olvashatunk és amit hallgathatunk; hogy Ő megszólít téged, amikor szavával jön feléd, ha elmondja neked az üzenetet, mert valaki például továbbítja azt, valamilyen úton-módon eljut hozzád.

            De a feladó Isten.

            Tulajdonképpen minden vallás, a nem keresztyén vallások is, valamilyen kijelentésből származtatják magukat.

            Ilyeneket: ezt csináld, azt csináld.

            A Szentírás Ura azonban ezek előtt az ezt csináld, azt ne csináld dolgok előtt először önmagáról beszél.

            Nem arról beszél, mint mit tegyél te, hanem arról beszél, hogy mit tett Ő.

            Arról beszél, hogy mit adott neked ez az Isten.

            Arról beszél igénkben is, hogy az Ő értünk adott Fia a hű tanú – amúgy így az a görög szó van az eredeti szövegben, hogy hű mártír, aki halálig hű elkötelezettje volt az Isten irántunk érzett szeretetének.

            Benne realizálódott Isten szeretete – Benne lett látható, fogható, érezhető maga a Teljesség, ahogy János mondja: kezünkkel tapintottuk, szemünkkel láttuk.

            Lám, ilyen közel jött hozzánk a mi kegyelmes Istenünk.

            Szeret minket, megszabadított, országa népévé tett, Ő, aki a hű tanúbizonyság, aki feltámadt.