2018. 05. 13.
4.Móz.20,6-13
Mózes és Áron pedig elment a gyülekezet elöl a kijelentés sátrának bejáratához, és arcra borultak. Ekkor megjelent nekik az Úr dicsősége. És az Úr így beszélt Mózeshez: Vedd a botodat, és gyűjtsd össze a közösséget, Áronnal együtt, és szemük láttára parancsoljátok meg a sziklának, hogy adjon vizet. Fakassz nekik vizet a sziklából, és adj inni a közösségnek és állataiknak. Mózes tehát elvette a botját az Úr színe elöl a kapott parancs szerint. Azután összegyűjtötte Mózes és Áron a gyülekezetet a szikla elé, és ezt mondta nekik: Hallgassatok ide, ti lázadók! Fakasszunk-e vizet nektek ebből a sziklából? Azzal fölemelte Mózes a kezét, és kétszer ráütött botjával a sziklára. Erre sok víz fakadt, és ivott a közösség meg az állatok. Akkor ezt mondta az Úr Mózesnek és Áronnak: Mivel nem hittetek bennem, és nem tartottatok szentnek Izrael fiai előtt, nem vezethetitek be ezt a gyülekezetet arra a földre, amelyet nekik adok. Ezek Meribá vizei, ahol perbe szálltak Izrael fiai az Úrral, de ő megmutatta nekik, hogy ő szent.
Lám-lám, még az igazán Isten-hívő ember is milyen hamar elbukhat!
Lám-lám, még egy kiszemelt égi kedvenc is de hamar eljátszhatja a bizalmat!
Mózes és Áron, a két népvezér, akik Isten erejével kihozták a hébereket az egyiptomi fogságból, és akik 40 éven át vezették a népet a pusztában, most hogy elbuknak!
A hívő ember is milyen hamar megbotolhat, ahogy az Írás is mondja: „aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék!”
Melyek azok a bukások, amelyek fenyegethetnek és megkísérthetnek bennünket; amelyeket az ezekbe elbukó testvérpár, Mózes és Áron történetéből kihallhatunk, és példájukból okulva ettől kezdve már ügyelhetünk arra, hogy mi ne legyünk hozzájuk hasonlóak?
Ott kapcsolódunk be az ószövetségi történetbe, hogy a 40 évnyi vándorlás után semmit se tanult nép ugyanúgy zúgolódik Isten ellen és a népvezéreik ellen is, mint a kezdetek kezdetén.
És talán van is persze okuk rá, elvégre a sivatagban hamar megszomjúhozik az ember.
Gyötri őket a szomjúság, a kitikkadtság, valahogy úgy, ahogy már most májusban nyomaszt kissé bennünket ez a korán jött szinte júliusi nyár.
Talán nem is csoda, hogy nyavalyognak azon, hogy szomjasak, elvégre tudjuk jól, hogy a szomjúság milyen nagy úr.
Aztán egy sziklához érve, adja magát, hogy Mózes, mint már annyiszor, segítsen a botjával.
A bottal, amely ott volt vele az égő csipkebokornál; a bottal, amely kígyóvá vált a fáraó előtt; a bottal, amellyel kettéválasztotta a Sás-, vagyis hibásan Vörös-tengernek hívott tengert; a bottal, amellyel vezette a népet; és a bottal, amellyel már annyiszor vizet is fakasztott.
Adja magát tehát a helyzet, és talán pont itt van az egyik veszélyforrás, amiből okulhatunk.
Mégpedig abból, hogy Istenben nem lehet megszokásból hinni; hogy Isten kegyelmét nem lehet elolcsósítani; hogy Isten általában szokásos tetteit automatikusan kezelni, sőt azt egy idő után magunkénak tudni.
Ez mindig is így volt és így szokott lenni – mekkora buktató tud ez az elképzelés lenni!
Így szoktam ezt csinálni – gondolhatta ezt Mózes.
Szokott ez sikerülni, csak úgy magától is – vélhette.
Kiválóan megy már nekem ez a vízfakasztás! - ajnározhatta önnön magában is önmagát a népvezér.
A „legalázatosabb ember a földön”, ahogy azt még 8 fejezettel mai igénk előtt olvashattuk róla, most ugyancsak távol áll az alázattól.
Magának tudja a csodát, a tapasztalatainak, a begyakorolt képességeinek, az állandó eddigi sikereinek.
Pedig Istenről soha nem lehet elfelejtkezni.
Sohasem jöhet el az a pillanat, amikor magunkénak kezdjük el tudni azt, ami pedig kizárólag az ő érdeme.
Áron és Mózes a magukénak tudták már a csodákat, és azt hitték, hogy a csodacsinálás, egyáltalán a hitélet már megy csak úgy magától is, mondhatni rutinból.
„Fakasszunk-e vizet nektek?” - kérdezik, igen, így többes szám első személyben.
De ebben a többes számban nem Istent vonják bele, hanem csak saját magukat.
Majd mi, adunk a népnek vizet, mert már rutinosak vagyunk ebben a cselekményrendszerben.
De, testvér, nincs rutin-hit, nem létezik rutin-csoda!
Mózes, bolond fejjel, eltér az Úr parancsától.
Bár kérdés formájában fogalmaz, de ettől még Mózes a nép előtt mégsem az Úrnak adja meg azt a tiszteletet, ami Neki járna.
Nem, azt állítja, hogy majd ő.
És testvére, Áron egyet is értett vele ebben.
A majd én, a majd mi szemléletet a hívő embernek sürgősen el kell felejtenie; és helyette sokkal inkább úgy kellene fogalmaznia, illetve abban kellene hinnie, hogy itt nem ő maga és nem az emberi erő cselekszik, hanem kizárólagosan csak maga az Úristen.
Mózes és Áron valójában nem abban bíztak, hogy az Úr biztosan vizet ad a sziklából, ahogy is tette, hanem elkezdtek csak magukban bízni.
Ezzel az Úr szentségét rontották meg a nép előtt.
Mert nem nekik, hanem az Úrnak kellett volna adni a feladatot, a sikert, a csodát és az ezzel járó dicsőséget.
És igen, itt látjuk azt, hogy az Úr a vezetők bűnét mennyivel keményebben számon kéri.
Nem számította be enyhítő körülménynek, hogy Mózesék milyen jó emberei voltak eddig; hogy éveken át annyit kellett bajlódniuk a néppel; hogy 40 éven át mindent megtettek, amit meg kellett.
Nem, lehet évtizedekig kiváló valaki, ha egyszer elbukik és kudarcot vallottak, akkor azt a bűnt nem lehet kimagyarázni azzal, hogy de hiszen mi már oly régóta és oly sokáig éltünkk az Úr közelében.
Mózes és Áron hiába „jártak az Istennel”; hiába voltak szinte munkatársai; hiába volt az, hogy az Úr szinte úgy beszélt már Mózessel, mint ahogy az ember a barátjával beszél.
Nem, testvér, a sok kiválóság és hosszú Isten-követés után is könnyen el lehet bukni, és akkor nem lehet arra hivatkozni, hogy de hiszen eddig én milyen remek ember voltam.
Az voltál, de most nem vagy az.
Mert minél közelebb él valaki Istenhez, annál súlyosabb az, hogyha ezek után egyszer csak fogja magát, és visszaél az Úr nevével.
Mózes kétszer is ráüt Isten botjával a sziklára, azaz rosszul használta Isten mindenhatóságának szimbólumát!
Azt a botot már a magáénak kezdte tudni és érezni, pedig az ember rá kell, hogy jöjjön, hogy azt soha ki nem veheti Isten kezéből.
A másik nagy csapda, amely ott lehet buktatóként a hívő ember előtt, az az, hogy milyen hamar el tud uralkodni rajtunk a düh a többiek miatt és ellenében, akár még a többi hívő ember és akár a ránk-bízottak miatt és ellenében is.
Mózes és Áron a zúgolódó néphez hihetetlen dühösen fordult oda.
Talán ez érthető is, megmagyarázható is: elvégre már annyiszor belefáradtak a nép újra meg újra előtörő lázongásába.
„Hallgassatok ide, ti lázadók! ” - akadt ki saját népére Mózes.
Nézzük meg alaposan ezeket a szavakat!
Mózes a népet teljesen jogosan nevezi „lázadóknak”.
Úgy viselkedtek, mint az „oktalan állatok”, akik nem akarnak gazdájukra hallgatni.
A nép abszolút rászolgált erre a megszólításra, de mégis, Mózes szavaiból valami roppantul hiányzott: mégpedig nem más, mint a szeretet.
És még egyszer is hangsúlyozom: Mózes indulatosan kétszer is rácsap a sziklára.
Az első ütés után nem is várta meg, hogy majd víz fog fakadni a sziklából, hanem odacsapott még egyszer is.
A hívő indulat is egyfajta bűn ám, testvér!
Ez nem olyan „szent harag” volt, mint ami pl. Jézust elragadta a templomban, a kufárok láttán.
Nem, hanem az a harag, ami nagyon is emberi, és amelyről Jakab apostol is úgy beszél: „Az ember haragja nem szolgálja az Isten igazságát”.
Mózes, mit tettél!
Isten szent népéhez szeretetlenül szóltál!
Ahhoz, a nem hívőhöz, aki az érveket gyűjti a megtéréséhez, és aki újra és újra provokálja a türelmedet, talán mert gyönyörködni akar abban, amit te csak az Istentől kaphattál, nos, annak válaszoltál szeretetlenül!
És még az is lehet, hogy nyertél vele szemben ebben a látszatvitában – pedig a családtagod nem az érv mellett érvelt, hanem a te megpróbálásod volt a lényeg.
És ha így van, és ha látja, hogy a kutatófúrása elérte a kemény talajt, és ezen a ponton aztán engedett, akkor az lett a látszat, hogy nyertél a vele való vitádban.
De ennek a nem hívő embertársadnak a szívében mérhetetlenül nagy bánat lesz, mert a nehézségei, kötekedései, zúgolódásai és Isten-kereső kérdései közepette is valójában már el kezdett reménykedni is annak az igazságában, amit mondasz.
De most látja, hogy annak is van vége, és ez nagy-nagy csalódással tölti el!
Testvér, hogyan képviseljük Krisztust a többiek felé? Hányszor nullázzuk le még azt a kis hit-csírát is, amit Isten már megfogantatott a szívében?
A buzgóságtól égő ember könnyen elveszítheti más hívőkkel szemben is az önuralmát.
Hiszen ő maga már a hitben nőtt fel, miközben amazok még mindig a gyermekbetegségekkel küszködnek.
Neki magának már oly sok ismerete van, amazok pedig még mindig olyan keveset értenek meg.
Amit azonban meg kell tanulnunk, az az, hogy emezek az embertársaink mindennek ellenére mégis Isten gyermekei, és az Úr nem engedi, hogy bárki is a hirtelen haragját kitöltse rajtuk.
Más dolog Isten igéjét teljhatalommal hirdetni, hogy az embereket meggyőzze és bensejükben összetörje; és egészen más dolog a személyes harag kifejezéseként őket kemény szavakkal megsérteni.
Ezzel sokat eljátszhat az ember az Istentől való dicsőséges jutalomból – ahogy azt Mózesékkel is ez történt, és így elveszítették az előjogot arra, hogy bevezessék a népet Kánaán földjére.
Hatalmas büntetést kaptak, még úgy is, hogy Isten a bűneik ellenére is rögtön vizet adott, mert az Úr még az ilyen kemény és haragvó híveit, Mózeseit és Áronjait sem hagyta cserben.
Ha ők nem is tisztelték az Urat, az Úr tisztelte őket!
Ez is az Ő hűségének egyik bizonyítéka: nem hagyja cserben a népét, bűneik ellenére is betartja ígéreteit.
