2019.07.28.

Lk.9,18-26

Történt, hogy amikor egyszer magában imádkozott, és csak a tanítványok voltak vele, megkérdezte tőlük: „Kinek mond engem a sokaság?” Ők így válaszoltak: „Keresztelő Jánosnak, de némelyek Illésnek; némelyek pedig azt mondják, hogy a régiek közül támadt fel valamelyik próféta”. Ő ekkor így szólt hozzájuk: „Hát ti kinek mondotok engem?” Péter így felelt: „Az Isten Krisztusának”. Jézus ekkor rájuk parancsolt, hogy ezt senkinek se mondják el. Majd azt mondta, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, el kell vettetnie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, és meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia. Azután így szólt mindnyájukhoz: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, önmagát pedig elveszti vagy romlásba viszi? Mert aki szégyell engem és az én beszédeimet, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor eljön a maga, az Atya és a szent angyalok dicsőségében.

            „Valami nagyon hiányzik ebből az igéből!” - szisszenhetett fel a gyakori bibliaolvasó, az igét már jól ismerő, néhány szentírásbeli citátumot akár már kívülről is idézni tudó testvér, miközben ezt a mai napra rendelt szakaszt felolvastam.

            És igaza van, ha felkapja a fejét, testvérem, mert tényleg hiányzik belőle valami.

            Ugyanis a lukácsi verzióban közölt mai igei történetünkből bizony kimaradt egy kis rész valahonnan úgy középtájékról, és bár mindösszesen csak pár igeversnyi, de kimaradt.

            Olyan sorok, amik amúgy mind Máténál, mind pedig majdnem ehhez hasonlóan Márknál is megvannak, és amely hagyományanyag alapján általában ezt a szakaszt ismerni vagy inkább ismerni vélni szoktuk.

            Mindhárom evangélista ugyanis rögzítette azt a részt:

- amikor Jézus a tanítványait megkérdezi, hogy kinek is mondják Őt;

- azt is, ahogy erre a tanítványok felelnek;

- azt is, ahogy Jézus visszakérdez bizonyságtételt várva: „Hát ti kinek mondotok engem?”;

- azt is, ahogy erre Péter roppantul frappánsan, a Szentlélek által átitatva felel, méghozzá az egyház egyik legelső, és talán legegyszerűbben megfogalmazott csodálatos hitvallásával;

- és végül azt is, ami pedig az első szakasz záróakkordjaként Jézus első szenvedésbejelentésével ér véget.

            Aztán itt van a hiányzó rész, majd pedig jön újra, mindhárom evangélistánál:

- a jézusi tanítás az önmegtagadásról, a keresztcipelésről, az Ő követéséről,

- a különös ellentétpárokkal vizualizált jövőképről

- és végül a szégyenletes Isten-megtagadás következményeiről.

            Ami pedig hiányzik, az az, hogy Péter óvni akarja Jézust attól, hogy Rá ilyen út nem várhat, Ő nem mehet a halál felé, sőt, egyenesen hibáztatja ezért az ő Urát, ahogy azt Márk fogalmazza, illetve egyenesen számonkérően feddni kezdi Jézust, mint ahogy azt pedig Máté rögzítette.

            Hiányzik Lukácsnál tehát a péteri pattogás, a túlzó lelkesedés, a „még Nálad is jobban tudom, mit kell tenned, Uram!” gőg; illetve hiányzik az is, ahogy ezért Jézus végül leteremti és letorkolja azt a tanítványát, aki aztán így vagy úgy, de mégiscsak az apostoli team vezére lesz.

            Illetve, és ezt se hallgassuk el, Máténál még az is ott van, ami viszont Márknál és Lukácsnál már nincs, hogy Péter a bizonyságtételére milyen fontos krisztusi dicséretet és szinte felmagasztalást kap, sőt egyenesen az egyház vezérlő szerepkörébe ülteti fel Jézus ezt a tanítványát, amit aztán a katolikus egyház közkedvelten idézni is szokott akkor, amikor arról van szó, hogy Péter primátusát, római pápaságát hangoztathassák.

            Tudom, furcsa egy prédikáció ez eddig, testvérem.

            Furcsa, mert pont nem arról látszott szólnom, ami a mai igénkben ott van, hanem éppen hogy arról, ami nincs, ami hiányzik belőle.

            És hogy ezt ma miért is tettem, és hogy miért is erre szerettem volna ma a hangsúlyt fektetni?

            Azért, mert nézzük meg egy kissé, hogy vajon miért is hiányozhat ez a rész a mai igénkből, illetve vajon miért is hiányozhat ez a momentum akár a mi élettörténetükből is?

            Hiányzik ugye Lukács evangélistánál az isteni letorkolás, hiányzik az égi elmarasztalás, és hiányzik a mennyei ember-káromlás; illetve hiányzik ennek egyenes ellentéte is: hiányzik az isteni kiemelés, hiányzik az égi felmagasztalás, és hiányzik a mennyei ember-megdicsőítés.

            Azaz nincs ott benn egyik szélsőségesség sem, amivel az Úr az ember felé nyithatna vagy zárhatna.

            Sem a mélybe taszító lenyomás, sem a magasba emelő tenyéren-hordás; sem a földbe-döngölés, sem a szinte szentté avatás; sem a nagyon negatív hozzánk-állás, sem pedig a túlzóan kegyes pozitív mellénk-lépés.

            Lukács szerint, lám, a mi Istenünk nem szélsőséges.

            Nem akar sem szinte a pokolba taszítani azért, amilyenek amúgy vagyunk és amit amúgy teljes joggal megérdemelnénk; illetve nem akar szinte a mennybe se rögtön felemelni, Illésként elragadtatni minket, amit pedig mi úgy szeretnénk, főleg azután, hogy az Ő kegyelmére gyakorta hivatkozni is szoktunk.

            Vagyis Lukács evangélista úgy akarja bemutatni az Isten-kapcsolatunkat és az emberi életutunkat (és itt már viszont aztán rá is tértem a mai igeszakaszunkra, a nem-hiányokra, hanem a benne-levőkre), mint egy szélsőséges-mentesen bemutatható, egyértelmű, nem túlzó elvárás-rendszert és kegyelmi életlehetőséget.

            Furcsa, hogy a mindig szélsőséges emberiség ellentettjeként Isten nem szélsőséges?

            Furcsa, hogy ilyen tekintetben nem igazán jó stratéga, elvégre manapság is, mint minden korban, általában a szélsőséges megfogalmazásokkal és életeszménnyel lehet híveket nyerni; annak hiányában pedig elveszíteni?

            Furcsa, és most visszakapcsolok a múlt vasárnapi textusunkra, amelyből szintén az derül ki, hogy a tanítványi gárda kialakításánál mintha létszám-stopot rendelne el Urunk, mintha anti-propagandát végezne, mintha nem is kellene neki annyi tanítvány?

            Persze megállapítottuk a múlt héten, hogy nem ez a célja és a szándéka, hanem az, hogy mennyiség helyett minőségi követőket nyerjen, hogy lelkesek helyett mindvégig elkötelezetteket kapjon, hogy kibújni akarók helyett egyértelműen Rá-hangolódókat szólítson meg.

            Igen, Jézus talán ma se jó stratéga, de éppen ezért lehet korrekt, megnyerő és hiteles.

            És lám-lám, ezt bizonyítja az egyház immár 2000 éves történelme is, hogy valójában mégse volt azért az olyan rossz stratégia.

            Hogy a kicsikre, a gyengékre, az elesettekre építkezni mégsem olyan elvetendő ötlet; hogy a megfáradtakban és a kapaszkodni akarókban perspektívát látni mégsem olyan rossz elképzelés.

            Mintha Jézus így mutatná meg: nem embereken áll vagy bukik az Ő ügye, hanem egyedül Őrajta; hogy nem a Péterek mondják ki valóban a nagy szavakat és bizonyságtételeket, hanem az Ő Lelke; hogy nem a könnyű, gördülékeny, egyenes utak visznek a legtovább, hanem pont hogy leginkább a göröngyösek, a kesze-kuszák, a keresztcipelősök.

            Ez a szélsőségmentes élet tehát annyit jelent, hogy az ember igenis fogadja el az ellentmondásokat, a konszenzusokat, rosszabb esetben a kompromisszumokat, az életbe szőtt megpróbáltatásokat és főként azt az ellenségeskedést, amelyet vallásos hitével vált ki.

            Ha ilyen nagy bátorsággal és jóakarattal rendelkezünk, és nem a pillanat szélsőséges sikereire és sikertelenségeire figyelünk, hanem annak az ügynek jóságára, amelyért harcolunk, és amely magának Krisztusnak is az ügye volt, aki az Atya iránti hűség és az ember iránti feltétlen szeretet áldozataként halt meg, akkor életünkben megismétlődik az Ő üdvözítő „keresztútja”.

            A keresztyént, amint ezt Jézus sejteti, elsősorban nem pontos teológiai nézetei vagy elképzelései határozzák meg, hanem a történelemben kibontakozó isteni tervben vállalt személyes elkötelezettsége.

            Így hát nem elegendő csupán fizikailag hordozni Krisztus keresztjét vagy az övéhez hasonló szenvedéseket elviselni, mert hiszen akkor az is csak egy szélsőségesség lenne; és pláne nem elég csak állandóan sütkéreznünk és fürdőznünk a húsvéti feltámadás életújító csodájában, hiszen az is csak egy szélsőségesség lenne; hanem magunkévá is kell tennünk azokat a motívumokat is, amelyek miatt Jézus sem utasította vissza sem a keresztet, sem az üres sírt.

            A szenvedések és az abból való kimenekülés, az üldözések és azt megúszás, az igazságtalanságok és a mégis elért igazságérvényesítéseink elfogadása annyit jelent tehát, hogy az ember elszenvedi és elhordozza ezeket, ami azonban nem jelenti azt, hogy ezekbe bele is kell törődnie, vagy akár ezeket kellene csak hajszolnia.

            Jézus mai igéi, az abban foglaltak és a lukácsi verzióból pont hogy hiányzó motívumok most mind intelmek és nem valamiféle doktrínák; nem az eljövendő élet állapotát akarják megvilágítani, hanem ebben az életben akarnak visszatartani a szélsőséges és súlyos tévedésektől.

            Mert az állhatatosság alap a jutalmazásra, a meghátrálás pedig ok a kárhoztató ítéletre.

            Jézus egyszerűen csak azt fejti ki, hogy az emberek valójában két csoportra oszlanak: az egyikbe azok tartoznak, akik megvallották őt Uruknak és Krisztusuknak, a másikba pedig azok, akik szégyenkeztek miatta.

            Előbbieket arra inti, hogy el ne bizakodjanak a nagy felismeréseikben, mert hiszen a ráeszméléseik nem emberiek, hanem lelkiek.

            Utóbbiakat pedig afelé terelgeti, hogy még van idő lépni, Isten és a hitünk szégyellése helyett a bátor tanúságtétel ösvényére lépni.

            Igénknek így lehet ma csodálatos pasztorális érvénye, és nem pedig valami fennkölt filozófiai, avagy éppenséggel teológiai érvénye: hiszen egyszerűen csak arra buzdít Urunk, hogy éljünk a keresztyén életeszménynek megfelelően még abban az esetben is, ha ez akár súlyos áldozatokba is kerül, vagy akkor is, hogyha emiatt meg éppen annak divatja és népszerűsége miatt felmagasztaltatás is érhetne akár minket.

            Mi csak maradjunk meg szélsőségmentesen élőknek, tűrőknek és élvezőknek, szenvedőknek és örvendezőknek, megpróbáltaknak és megerősítetteknek.