2019.10.06.

1.Kir.17,17-24

Történt ezek után, hogy megbetegedett az asszonynak, a ház tulajdonosának a fia, és betegsége olyan súlyossá vált, hogy már nem is lélegzett. Az asszony így szólt Illéshez: Mi bajod van velem, Isten embere? Azért jöttél hozzám, hogy emlékeztess bűnömre, és megöld a fiamat? Ő ezt mondta neki: Add ide a fiadat! És elvette az öléből, felvitte a felső szobába, ahol lakott, és az ágyra fektette. Majd az ÚRhoz kiáltott, és ezt mondta: Istenem, URam! Még bajt is hozol erre az özvegyre, akinek én a vendége vagyok, és megölöd a fiát?! Azután háromszor ráborult a gyermekre, és így kiáltott az ÚRhoz: Istenem, URam! Térjen vissza a lélek ebbe a gyermekbe! Az ÚR meghallgatta Illés szavát, a lélek pedig visszatért a gyermekbe, és az föléledt. Ekkor Illés fogta a gyermeket, levitte a felső szobából a házba, odaadta az anyjának, és ezt mondta Illés: Nézd, él a fiad! Az asszony így felelt Illésnek: Most már tudom, hogy te Isten embere vagy, és hogy igaz a te szádban az ÚR igéje!

            Kettős ünnepet ülünk a mai napon.

            Az egyik ünnep meglétét a szomorúság járja át; a másikat meg pont az ellenkezője, az örvendező hálaadás.

            Az egyik oldalon a gyász uralkodik, az elbukásra és a halálra való emlékezéssel; a másik oldalon viszont pont hogy az élet, a jövő és a mindezekért való köszönet.

            Merthogy október 6-a van, az Aradi Vértanúkra való emlékezés szívfájdító, nemzeti sorsunkat sirató dátuma; és közben régi hagyományunk szerint október első vasárnapja lévén a szüreti és aratási hálaadás boldog köszönete.

            Elsőre hatalmasnak látszik az ellentét, már-már áthidalhatatlannak; ugyanakkor mai napra kapott igénkben is pont ezt a kettősséget érzékeljük, amelyek valahogy mégiscsak egymást építik fel és teszik teljessé.

            Igénkben olvasunk ugyanis elképesztő fájdalomról, elhordozhatatlan sorsfordulatról, egy asszony fiát elveszítő gyászáról és eget ostromló kérdéseiről; de olvasunk felemelkedésről, az új élet lehetőségéről, a csoda megtörténtéről és az ezekért való hálaadásról.

            Október 6-a aradi vésze, legnagyobb 48-49-es szabadságharcosaink és hadvezéreink kivégzése ugyanazt a kérdést vethette fel egykori magyarságunkban, mint amit a sareptai özvegyasszonyban: „Mi bajod velünk, Isten és mi bajod van velünk, Isten embere?”

            Mi bajod van velünk, hogy Muhi és Mohács után egy újabb tragédiának kellett bekövetkeznie, hazánk legnagyobb fiainak odavesznie, egy nemzetnek is megbetegednie és szinte a halálba zuhannia?

            És hol egy nemzet süllyed el, és népek veszik körül, és emberek milliónak a szemében gyászkönny ül – mintha csak szimbóluma lenne a halott gyermeknek, aki mai igénkben ténylegesen az életét veszti.

            Ugyanakkor a szüreti és aratási hálaadás meg éppen azt az oldalt emeli ki, hogy van mégis miért hálát adnunk.

            Hogy amiért már eleink is küzdöttek, és amiért mi magunk is annyi mindent tettünk; de persze legfőképpen Istenünk volt az, aki valójában az egész mögött állt; nos, mindaz, ami asztalunkra és poharunkba kerül, az az életet ünnepli – legyen az ténylegesen az asztalunkra kerülő falat és korty, vagy legyen az az oltár asztala, ahol falatnyi kenyér és kortynyi bor nyújtja mindannyiunknak az életet.

            Aratás és szüret: köszönet járja át a szívünket, hogy van mit ennünk és innunk; és van olyan étel és olyan ital is, ami pedig az örök életet kínálja fel számunkra.

            A mai bibliai tanítás egy gyermekét sok megpróbáltatással nevelő szegény özvegyasszonyról szól.

            Nincs már senkije, és nincs már semmije, csak az egy szem, gyenge és beteg gyermeke.

            Az előzményekből kiderül, hogy a házában már alig található étel és ital is, oly koldusszegény a nagy éhínség idején: immár nem több, mint egy marék lisztje és egy cseppnyi olaja van.

            Ebből tengette az életét, vagy hát valójában nem is a maga életét, hiszen egy édesanya nem magáért, hanem a gyermekéért él: szóval, ebből tartotta fenn és életben a beteg, keservesen nevelt gyermekét.

            Aztán a közeli Kármel-hegyéről a vidékére önkéntes vagy nem is annyira önkéntes száműzetésre vonuló Illés próféta az otthona vendége lesz; és valahogy soha nem fogy ki a kamrája, sem a lisztes edénye, sem az olajos korsója.

            Valahogy mindig lesz mit enni és inni, amikor Isten embere a házába kerül; vagy akár így is fogalmazhatnánk, amikor Isten kerül az otthonába.

            Akinek otthona, szőlője, földje az Isten otthona, szőlője és földje, annak bármilyen és bármennyi is a termése, valahogy az isteni gondoskodás megmutatkozik rajta – ha nem is egy év eredményében, de az egész életének összességében mindenképpen.

            Illés próféta aztán még csak meg sem pihenhetett a sareptai özvegyasszonynál, máris új feladatot kap Istentől: most meg kell mentenie annak halálosan beteg gyermekét.

            És a próféta engedelmeskedett.

            Odaszánta magát az Isten által számára kimért  feladatra, azaz ennek a gyermeknek a megmentésére.

            Ő, aki előtte emberek sokaságára hatott, királyi udvarban élt és tanított, aki egy nemzet sorsát döntötte el nem egyszer – nem kétszer, most egy egyszerű vidéki asszonynak és egy gyermeknek segít; amiből az látszódik, hogy Istennek nemcsak a nagy nemzeti sors a fontos, hanem az egészen egyszerű emberek hétköznapi élete is.

            Mert Isten egyszerre akarja megáldani a népet jókedvvel – bőséggel, bár néha Világos lesz harcaink vége; és egyszerre akarja az egyes embert is megáldani éppúgy a saját egyéni rászorultságában.

            Hadd hívjam fel a figyelmeteket, testvérek, egyetlen mozdulatra, amely mai szakaszunkból kiviláglott számomra a készülésem során.

            Ez a határozott mozdulat az, ahogy Illés próféta az életmentő próbája során felemelte, vagy akár így is fogalmazhatnék, magához ölelte a beteg gyermeket, és felvitte őt a felső szobába.

            Nem szeretnék erőltetett magyarázatot fűzni az igéhez, de merem azt mondani, hogy Isten is így emel fel elesettségeinkben, ahogy tette azt Isten szolgája is.

            Isten magyarságának ilyen szolgái voltak az aradi tizenhármak, akik halálukkal emelték fel újra hazánkat, és a látszólagos elbukásukkal épp hogy nemzeti öntudatot, bátorságot, eszmeiséget adtak az eltiport hazának.

            Isten egyházának sem lehet fontosabb szolgálata, mint hogy felfelé, azaz az isteni magasságok felé emelje az emberek haldokló életét.

            Ebben a mozdulatban ott van a jövő, ott van a megmaradás.

            Amikor ennek a bibliai asszonynak, mintegy a szabadságharcát veszített Magyarországnak tényleg szinte mindene elveszett, azaz semmije se maradt, csak egy kevés olaja és egy maroknyi lisztecskéje, és még gyermekei is odaveszett; akkor ebbe a szomorú, kifosztott, megcsonkított világába valahogy mégis betoppant az áldott feltámadás.

            A ma napon arra kell emlékeznünk, ahogy a nemzeti sokkjainkba az égi sok nemzeti áldás mégis dolgozni kezd, és új lelki emberek segítségével mégis valami új nemzeti kincset teremt meg.

            Imádkozva, Istent kérve, szinte Őt kikényszerítve jött hazánk történetébe mindig a legjobbkor az áldás reménysége, hogy az átvegye a tehetetlen édesanya karjaiból a nélkülöző, beteg, haldokló gyermeket, és hogy aztán később visszaadja azt az édesanyának, de már gyógyultan, egészségesen, vidáman és újjászületve.

            Arad ezért lehet mindig felemelő ünnepünkké, igen, merem azt mondani, hogy ünnepünkké; elvégre a halál ott a bitófa tövében mégis életté vált és egy új jövőt, jövőképet épített fel, és tett egy nemzetet újra felemelkedetté.

            Ahogy Jézus Urunk halála is egy új életnek a felemelő és feltámadó erejét szemlélteti; a keresztre való feltekintés pedig pont, hogy nem a szomorúságot, hanem az életörömöt mutatja.

            Illés próféta felemelő karjai azt szimbolizálják, ahogy nemzetet és egyént felemelnek a keresztre szegezett karok, még akkor is, hogy az magának Istennek úgy fájt.

            Ahogy a kalásznak fáj az aratás, annyira, hogy még életét is adja azért, hogy aztán kenyerünkké lehessen; ahogy a szőlőnek is fáj a megmetszés, hogy bővebb termést hozzon; avagy a szüret, hogy poharunkba nedű kerülhessen.

            A halál így lehet feltámadássá, az elmúlás életté.

            És húsvétkor így adja vissza az élet Istennek az Ő egyszülött Fiát, ahogy Illés a feltámasztott fiút az édesanyjának: „Lásd, a te fiad él!”

            Lásd, él, nemzet, a te fiad, Arad ide vagy oda; sőt Araddal élhet még inkább!

            Lásd, él, búza, a te kalászod a kenyérben, szőlő, a te nedűd a borban!

            Elégre a veszteség nem feltétlenül jelent rosszat.

            A 150 éve született Mahatma Gandhi egy alkalommal a vonatra felszálláskor elvesztette egyik saruját.

            Közben a vonat elindult, így lehetetlen volt visszaszereznie elveszített saruját, mire Gandhi fogta magát és levetette a másik saruját is, odadobva a sínek közé a másik mellé - egy szemtanú ekkor értetlenkedve rákérdezett tettére: miért teszi ezt.

            Mire Gandhi azt felelte: „Az a szegény ember, aki megtalálja majd saruimat, így legalább egy használható lábbelihez jut.”

            Micsoda hitvallás ez az amúgy nem keresztyén tanítótól; valami hasonló, mint amilyen a sareptai asszony  igazi hitvallása is volt: „Most már tudom, hogy Isten embere vagy, és hogy igaz a szádban az Úr igéje!”

            A hitvallása tapasztalatból fakad: az nem elvi rendszerek, összefüggések, teológiai igazságok halmaza, és nem is valamiféle örökölhető tradíció az őseinktől; hanem annak tudata, hogy igaz Isten küldöttein szóló szava.

            Az asszony megtapasztalta, hogy Isten cselekvő Isten, aki az ő életében személyesen cselekedett.

            Hitvallást az tud tenni, aki megtapasztalja Isten cselekvését az életében.

            Aki megtapasztalja, hogy a legnagyobb bajban is hatalmas Úr az Isten, akihez mindig oda lehet fordulni, mindig fel lehet hozzá kiáltani és mindig meg lehet tapasztalni, hogy Ő cselekszik.

            Ez az asszony akkor jutott el erre a hitvallásra, amikor a halott fiát újra élve látta: a mi hitvallásunk alapja sem lehet más, csak ha a halott Fiút meglátjuk élőként.

            A halott Jézus történelmi tény kérdése, ezt szinte senki sem tagadja már a világon; de hitvallást csak az tud tenni, aki ezt a kereszten meghaló Fiút, élve tudja látni, azaz feltámadottként, aki ma is él és cselekszik.

            Ez a hitvallásunk alapja: a feltámadásba vetett hit.

            Isten engedte a legnagyobb bajt is, azaz saját Fiát adta a halálba miértünk, a mi bűneinkért.

            És a legnagyobb bajban mutatta meg a hatalmát, hogy ő még a halál felett is Úr és feltámasztotta Jézust.

            Aki látja, aki megtapasztalja a feltámadott Jézus Krisztust, az tudja elmondani: Most már tudom, … hogy igaz … az ÚR igéje!