2020.01.19.
Jn.4,31-38
Közben kérték őt a tanítványai: „Mester, egyél!” Ő pedig azt mondta nekik: „Nekem van eledelem, amit egyem, amiről ti nem tudtok.” A tanítványok erre egymást kérdezték: „Valaki talán hozott neki enni?” Jézus ezt mondta nekik: „Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem, és bevégezzem az ő munkáját. Vajon nem ti magatok mondjátok-e, hogy még négy hónap, és jön az aratás? Íme, mondom nektek: emeljétek fel a szemeteket, és lássátok meg, hogy a mezők már fehérek az aratásra. Az arató jutalmat kap, és begyűjti a termést az örök életre, hogy együtt örüljön a vető és az arató. Mert ebben az esetben igaz a közmondás, hogy: más a vető, és más az arató. Én elküldtelek titeket, hogy azt arassátok, amiért nem ti fáradtatok: mások fáradoztak érte, ti pedig az ő munkájukba álltatok be.”
Egy rendkívüli napon Jézus ott ült Jákob kútjánál, idegenben, Samáriában, fáradtan, egy hosszú út után.
A tanítványok elmentek a közeli városba, hogy szerezzenek valamiféle ennivalót, közben pedig Jézus egy samáriai asszonnyal találkozik a déli hőségben ennél a kútnál, hogy egy életre megváltoztassa tanításával annak az életét.
Igen, ebben a történetben olvasunk arról, hogy Jézus kihasználva az adódó alkalmat és az egyértelmű szimbolumot, felajánlotta az élet vizét ennek a bűnös asszonynak.
A kegyetlen lélek-szomjúság ellenszerét adja tulajdonképpen neki át, hogy egy életre megelégítse válaszaival ennek az asszonynak a lelki helyreállítódását.
És ha e szakasz első felében, mai kiírt igénket megelőzve a szomjúság témaköre kerül elő jelképesen, akkor most pedig – mintegy ezt a témát folytatva, tanítványaira is kikerekítve – az éhség kínja kerül elő.
Tanítványai, a városból megtérve, sürgették Jézust, hogy egyen egy kicsit abból a pár elemózsiából, amit magukkal hozhattak, megvásárolhattak, kaphattak.
Jézus azonban tisztázza számukra, hogy neki most az evés-ivásnál sokkal fontosabb dolgok járnak az eszében.
Mert Neki a feltett szándéka az volt, hogy végrehajtja az Atya akaratát, nem pedig olyan dolgok miatt aggódni, hogy mit együnk, vagy hogy mit igyunk – hogy a Hegyi Beszédjéből hadd idézzek ide egy részt.
Gyakran hajlunk arra, hogy nagy hűhót csapjunk olyan, egyébként természetes, néha túlhangsúlyozott, máskor semmibe vett dolgok miatt, mint az evés és az ivás.
Meg kell azonban tanulnunk különbséget tenni a valóban fontos és a jelentéktelen dolgok között.
Meg kell tanulnunk az Úrnak a megelégedettségét, és az ebből fakadó örömét.
Bizony, kevesebb figyelmet kellene életünkben szentelnünk azoknak a dolgoknak, amelyeket pedig mindenki más fontosnak ítél, és több figyelmet azoknak, amelyek Krisztust lenyűgözték.
Mi a valódi szomjúság és éhség?
És mi az ezekre kapható megelégülés?
A keresztyén életnek az egyik legfontosabb feladata a lényeglátás.
Ha ugyanis már egyszer fehéren-feketén eldöntöttük, hogy mely dolgoknak van számunkra igazán jelentőségük, akkor Isten akaratának cselekvése és az Isten munkájában való részvétel a legelőkelőbb helyet fogja elfoglalni majd a listánkon.
És akkor közelebb leszünk a Mesterünkhöz is.
Amíg azonban még nem ízleltük a Mester "eledelét", addig nem nagyon ismerjük őt.
Amíg az igéjéből nem töltekezünk, amíg (az úrvacsora évében fontos erről szólnunk) nem esszük az Ő testét és nem isszuk az Ő vérét, addig bármivel is próbáljuk megtölteni, feltölteni, táplálni magunkat – a lelki éhségét és szomjúságot semmi nem fogja nekünk megadni.
Amiközben Jézus ott a kútnál ült, mintegy látomásban látta az aratásra érett mezőket, azaz a lelki világot, ahol majd a tanítványai lesznek az aratók.
Olyan sok öröme lett abban, ahogy elmerengett az Atyjának akaratán és munkáján, hogy minden más és minden egyéb lényegtelenné vált számára.
Merthogy – most pedig a megkísértés jelenetéből idézek - „Nemcsak kenyérrel él az ember!”
Ez az első gondolat, ami vigyünk ma haza magunkkal: döbbenjünk rá, hogy Jézus az, aki valójában be tudja tölteni energiákkal a lelki életünket.
A másik gondolat igénk kapcsán onnan indul ki, hogy amikor az emberek elvárásokat támasztanak velünk szemben, amikor akár tőlünk várnak megoldásokat, akkor ez az rengeteg ránk rakodó teher és nyomorúság előbb-utóbb a saját stresszünkhözhez, fáradságunkhozhoz, kimerülésünkhöz, lelki kiégésünkhöz és ezek után komoly ingerültséghez is vezethet.
Milyen jó, hogy Jézussal nem ez a helyzet.
Amikor az emberek Tőle kértek, mint a samáriai asszony, amikor Tőle merítettek erőt, akkor Ő abban az adásban nemcsak kimerült, de inkább felfrissült, sőt, egyenesen erőre kapott.
Végtére is Jézus Isten.
Miért is fáradna el a jóban, ami Hozzá kötődik, az adásban, ami az Ő jellemvonása, a kegyelemben, ami az Ő csodája?
Igen, bár azt írja az Írás mai történetünk legelején, hogy Ő is el tudott fáradni – idézem: „Jézus„az úttól elfáradva leült a forrásnál” Sikár városában; de ez csak az emberi lét fáradtsága volt.
Ugyanakkor, amikor megjelent a segítségre szoruló asszony, aki legyőzte ezt a fáradtságát, sőt, leginkább azzal győzte le azt, hogy adni tudott neki Magából.
Igen, rá kell jönnünk, hogy az adni tudás nemhogy kimeríti az embert, de felfrissíti; a magunkból nyújtás nemhogy leszívna minket, hanem tulajdonképpen felspannolhat bennünket.
Persze, a sok jó-adásba is el lehet fáradni, meg lehet csömörleni, bele lehet fásulni; de ettől még a valódi szeretet-nyújtás igazából mindig megsokszorozza az ember energiáit, és minél többet nyújtunk, annál több marad nekünk is belőle.
Jézus így szolgált efelé az asszony felé is, és ez az asszony ezért az élő víz ígérete felett érzett örömmel a szívében távozott el a kúttól és Urunktól, vissza a városába, hogy ott aztán ő maga is nagy hírvivővé nőjje ki magát.
Kapott, rengeteget, mindent, most már így neki is van mit adnia tovább.
Urunk adni akar, testvér, neked is; és leginkább így azzal tudod kifejezni az Isten iránti tiszteletedet, hogyha mint ember Előtte megállsz és azáltal, hogy Tőle merítesz, hagyod, hogy Isten Isten legyen.
Adni akaró, adni tudó hatalom lehessen az életedben.
Aki azt mondta, hogy „nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon”
És aki szereti, hogyha megengeded neki, hogy pont Ő szolgáljon feléd, mint ahogy nagycsütörtök éjszakáján, az utolsó vacsora termében a nagy páska-lakoma előtt lehajol, hogy Ő mossa meg tanítványai lábát.
Ezek a tanítványok, akik élelemért mentek a városba és most visszatértek Jézushoz, ezért találhatták felfrissülve, új erőre kapva a Mesterükre.
A Mestert, aki feltöltődött azzal, hogy egy léleknek segíteni tudott, neki adni tudott Magából.
És miközben a tanítványok maguk között azon tűnődtek, hogy vajon ki adhatott Jézusnak ennivalót, amíg ők távol voltak, ki lakathatta jók, hogy most nem kívánja az őáltlunk nagy nehezen megszerzett élelmet, addig Jézus így válaszolt nekik „Nekem van eledelem, amit egyem, amiről ti nem tudtok”.
Testvér, igénk második üzenet ez lehet felénk, hogy amikor Jézustól merítesz és hagyod, hogy Ő hadd legyen Istened, hagyod, hogy Ő hadd szolgáljon feléd, akkor az „eledel” az Ő számára is, ami „felfrissíti” és „megerősíti”.
Azonban, részünkről igencsak nagy alázatra van szükség, hogy engedjük Jézust felénk szolgálni.
Mi szeretünk inkább azzazl büszkélkedni, hogy mi mindent meg nem teszünk az Úrnak és az Úrért.
A saját vállalkozásunkat, a saját családunkat, a saját közösségeinket és a saját szolgálatunkat akarjuk felépíteni – és nemcsak magunknak, a saját előbbrejutásunk miatt, hanem hívő lélekkel Neki is.
Igen, ezek jó dolgok, de ettől még be kell látnunk, hogy Jézus nélkül szellemi értelemben mi csak rászoruló csődtömegek vagyunk.
Hogy valójában semmink sincs, amit az Úrnak adhatnánk.
Arra van szükségünk, hogy először Tőle vegyünk, mert amikor szabadon fogadunk el Tőle, akkor szabadon tudunk adni is, ahogy azt Mt.10,8-ban is olvashatjuk.
És ezzel már át is hajoltam mai igénk bennem megszülető, megerősödő és nektek átadandó tápláló szomjoltó üzenetére, hogy: Kedves testvérem, hogyha Jézus szolgálni akar feléd, akkor te ne próbálj csak önnön magadnak szolgálni.
Mert az csak büszkeség és önigazultság.
Jézus napjaiban a farizeusok és az írástudók voltak azok, akik úgy gondolták, hogy nekik nincs szükségük Rá, mert ők és a vallásos rendszerük úgyis tudnak gondoskodni magukról – no, ezért is voltak képtelenek Jézustól elfogadni bármit is, sőt ezért is voltak képtelenek magát Jézust is elfogadni.
Mekkora kontraszt ez: ott van Jézus, akit az éltet, hogy adhat annak, aki rászorul; és ott van az örök ember, aki pedig mindig és mindent csak saját magának és magáért akar tudni, megszerezni, abból megerősödni és felüdülni.
Jézusnak az, hogy egy elveszett szegényt megtalált, és az e fölötti öröme olyan nagy volt, hogy elfeledtette vele a saját éhségét; az asszonnyal való lelki foglalkozása nemhogy kifárasztotta volna, hanem éppen hogy táplálta és erősítette Őt.
Ez a mentalitás a példa a számunkra is: ha Isten akaratának a cselekvése táplál, erősít és felüdít igazán minket, akkor mi is így vehetünk részt ezek után az Isten dolgaiban is, ilyen aktív módon
Lehet, hogy egy egész nap reggeltől estig fáradsz és kifáradsz a munkában, és úgy érzed, hogy ilyen fáradtan már nincs kedved eljönni egy esti bibliaórára, hogy nincs erőd elővenni otthon a Bibliádat, pláne nincs erőd és kedved elvégezni még valami szolgálatot az Úr dolgában embertársaid örömére, akkor; nos: hidd el Jézusnak, hogy aki az Úr akaratát cselekszi, aki az Ő dolgaiban foglalatoskodik, az valóságos eledelt kap a saját maga számára is, és kap mindig elég erőt ahhoz is, hogy azzal ő is szolgálhasson mások gyarapítására.
Akinek a Jézussal való találkozás után nem ez az itala és nem ez az eledele: ne csodálja, ha elfárad, kimerül, sőt egyszer majd lelki értelemben szomjan és éhen hal!