2017.10.01.

Jer.Sir.3,22-23

            Szeret az ÚR, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul. Nagy a te hűséged!

            Életünk kedvező alakulása esetén; akkor, amikor a jó dolgok felemelő pillanatokat nyújtanak; olyankor, amikor a sikerkovácsolásnak az eredményét is átéljük; nos, olyankor hamar beleeshetünk abba a kísértésbe, hogy egyhamar olyan természetesnek kezdjük el tartani a boldogulásunkat.

            Még úgy is, hogy pedig a kedvező dolgok alakulásának az elején még Isten-áldottnak tartjuk magunkat, talán még meg is köszönjük a Mindenhatónak a „szerencsénket”; de aztán ez a tudat és hála hamar odébbáll.

            Minden jó és áldás olyan magától értetődő lesz, olyan hétköznapivá és természetessé válik.

            Könnyűvé válik kimondani, hogy jó az Isten, jót ád.

            Könnyű megszokni a jót, és könnyű megszokni így azt is, hogy egy idő után akár a saját szerencsénk kovácsaként éltessük már magunkat; aztán csak másodsorban, mindehhez pusztán hozzásegítőként néhanap, és persze egyre kisebb mértékben az Istent is megemlítsük.

Ha minden a kedvünk szerint halad, ha jól sikerülnek a megtervezett dolgaink, ha összejön minden; akkor bizony gyakran esünk bele abba a kísértésbe, hogy magunknak tulajdonítjuk az elért sikert, merthogy azt hisszük, hogy mi találtuk fel a spanyolviaszt.

Pedig Valaki más, a velünk együtt Tartó, a minket mindig Vezető Úristen mozgatja a szálakat.

Ő, aki felettünk áll.

És ezt bizony általában csak akkor vesszük észre, ha már súlyt minket valami, ha már nem minden olyan szerencsés; amikor már negatívan érint minket az élet.

No ilyenkor pedig sokmindent gondolunk, de azt ugyancsak ritkán, hogy szeret minket az Isten, és nem fogyott el irgalma.

Aratási hálaadás / szüreti köszönetünk ünnepén (az oltárra helyezett számos terményt nézve) bizony jó arra gondolnunk, hogy mennyire nem természetes, hogy olyan lett a termésünk, amilyen; hogy olyan volt az időjárás, amilyen; hogy annyit tudtunk betakarítani, amennyit sikerült; és hogy mindezért Istennek tartozunk hálával!

Furcsák vagyunk mi emberek!

Mert amikor sínen van az életünk, akkor istentelenül szeretünk kényelmeskedni; ha meg nem úgy alakul, ahogy azt szeretnénk, akkor meg istentelenül tudunk zúgolódni, panaszkodni és káromolni.

Amikor sikerek kísérnek, könnyen elfeledkezünk Istenről, mint áldó Hatalomról; vagy maximum sablonosan zengjük az Ő dicséretét, hogy köszönöm, Uram, de hát azért én is megtettem mindent annak érdekében, hogy jól alakuljanak a dolgok.

Amikor viszont a kudarcok rémisztenek, akkor pedig legfeljebb jajgatunk, Istent - szidunk, és talán az még a legjobb eset ilyenkor, hogy talán mégis hirtelen Hozzá fordulunk, és nagy kétségbeesve keseregjük ki magunknak Nála a segítséget.

A híres görög regényíró, Nikos Kazantzakisz mesél el egy történet (tudják, ő az a közkedvelt író, aki a híres, Antony Quinnel meg is filmesített, körtáncoló „Zorba, a görög” című regényt; meg a szintén filmmé is adaptált „Jézus utolsó megkísértését” is írta).

A története szerint egy alkalommal az iszlám dervis és a keresztény pap leülnek egymással beszélgetni.

A pap azt kérdezi meg a mohamedán kollégájától: - „Ti milyen nevet adtok még a Mindenható Istennek, akit Allahnak hívtok?”

Mire a dervis így felelt: „Isten nagyságát nem lehet egy névbe belekényszeríteni, belepréselni. Egy név Istennek olyasmi lenne, mint egy börtön. Isten egy szabad lény.”

- „De hát hogy szólítjátok meg, amikor beszéltek vele?” - éretlenkedett a pap.

„Jaj!” - válaszolta a dervis.

„Jaj!” - bizony, gyakorta ez a legkézenfekvőbb imádságos megszólításunk: „Jaj!”

Jeremiás prófétától, az ő siralmaiból (lám, már maga a könyvének címe is siralomról szól) és Kazanzakisztól is  érzékeljük azt, hogy a bajban imádságként sokszor csak ennyi szakad fel belőlünk, hogy jaj!

Talán valódi őszinteséggel, talán várt segítség-kéréssel, talán csak rutinból, mert már a jajszó is megszokottá vált, de olyankor bezzeg tudjuk mondani, még a nem hívő is, hogy „jaj, Istenem!”

Vagy még ennyit sem mondunk, pusztán annyit: jaj!

Mert ez a legösztönösebb, legkézenfekvőbb, legmélyebb fájdalom-megnyilvánulása az embernek.

Mekkora áldás, hogy még ezeket a jajokat is meghallja és érzékeli az Isten.

Mert Isten a mi ilyen sete-suta imáinkat is meghallja.

Himnuszunk szavaival, Kölcseyvel együtt szakadhat fel szívünkből az önmarcangoló vád jajhoz hasonló zokszava is: „Haj, de bűneink miatt gyúlt harag kebledben, s lesúlytád villámidat dörgő fellegedben.”

No, igen, néha egyszerre nagyon könnyű, néha meg nagyon is nehéz jajszavakkal imádkozni.

Könnyű, amikor már csak ennyi remény maradt; könnyű, amikor már ez is hangsúlytalan szokássá fajult; és könnyű, amikor már csak ez a kiút.

De nehéz, mégis olyan nehéz megérni erre, roppant nehéz a siralmainkban valódi élő hittel kimondani: jaj, Uram, segíts, mert én magam olyan tehetetlen vagyok!

És akkor van aztán már az igazán nagy baj, amikor az ember már jajgatni sem tud.

Így, ilyen jajszavakkal kezdődnek Jeremiás siralmai is: Jaj!

És a folytatás is ismerős, mindig aktuális.

A próféta a magára maradottságáról szól, az egykori fény elhalványulásáról beszél, az éjszakában megmutatkozó sírva sírásról nyilatkozik, a könny áztatta arcokat hozza elő képként – azaz mindarról, hogy mennyire nincs vigasz.

Sehol senki, aki vigasztalna.

Sehol az egykoron olyan közelinek tartottak, a jóban bezzeg mindig ott álló barátok.

Jeremiás próféta Jeruzsálemnek, a fővárosnak a Kr. e. 6. sz.-i elpusztulásáról szólt.

Mi meg szólhatunk a magunk nyűgeiről.

Jaj – hányszor csúsznak ki ezek a szavak ilyen vagy olyan színezettel mindannyiunk szájából.

És csúsznak ki ennek folytatásaként az olyan mondatok is, hogy „tényleg jó az Isten?”; és sajnos már ugyancsak ritkán követik e fellázadó mondatokat az olyan megszólalások, hogy „Mind jó, amit Isten tészen.”

Mert a nagy levegővételig könnyen eljutunk, a jajgatok előtte egy sort érzéséig hamar megérkezünk, a ki tudja hány napig, hány évig nyavalygásig elérkezhetünk; de ritkán lesz a szavaink, a szívünk-életünk, az érzéseink és a gondolatunk végkicsengése az, hogy mindezek ellenére mégis bizton állítjuk, hogy jó az Isten.

Szeret az Úr, azért nincs még végünk.

Eszembe jut a híres evangélizációs népénekünk, amit az egyik bibliaóránkon is idéztünk; amit olyan nagy kedvvel zengtek az eleink: „Csak az Isten nagy kegyelme, hogy még nincsen végünk.”

Az első reakció lehet a jaj – ám, legyen!

De vajon látja-e az ember ezen túl, amolyan drága ajándékként a bizton érzést is: hogy azért a felhők felett mindig kék az ég.

És nem csak azért, mert azt gondolhatnánk, hogy a temérdek rossz után most már csak felfele vezethet út, meg mert már ennél mélyebbre már bizton nem süllyedhetek.

De bizony van még mélyebb is; és bizony lehet még ennél is mélyebbre süllyedni.

Nem ezekért kell tehát állítani, hogy most már csak a jó jöhet; hanem azért, mert az ember valahol mégis megsejti amolyan drága csodaként, hogy „Uram, mégiscsak nagy a Te hűséged.”

Meg azt, ahogy felolvasott igénk folytatódik a már nem idézett 26. versben: „Jó csendben várni az Úr szabadítására”.

Csendben.

A néha kiáltóan, panaszlóan, eget-ostromlóan, de belül mégis nagyon is zokogóan üres csendben.

A már megszólalni sem tudok fájdalom csendjében.

No nem beletörődés ez, nem is mazochizmus, nem önáltatás és nem is hamis illúzió, nem belemagyarázás és nem is csakérztiskodás.

Hanem ez a hit.

A mi közös, egyetemes hitünk.

Annak a hite, hogy az Isten szeretet; hogy szeret minket az Úr.

A meg-nem-értettség hite, a még-ezzel is magához-vonzás hite, a meg-nem-érdelemtség hite, a mégiscsak-értelmet-látok-mindebben hite.

Ez a szeretet nem a pihe-puhaság.

Nem a nyálasan csöpögős érzelmek világa.

Ez a szeretet a feltétlen odaadás, az elfogadás, a vezetés és a kapcsolaterősítés varázsa.

Csak az Isten nagy kegyelme, hogy még nincsen végünk.

A múlt előtti tragikus szerda estén az összetörtségben is hinni tudók keserves sírásának éneke lehet ez.

A kórházi ágyon fekvő testvérek felébredésének reggeli nagy sóhaja lehet ez.

A már fel nem ébredő előrementek ittmaradó szeretteinek a nagy szívfájdalma lehet ez.

A maga vétkei miatt elkeseredő, abból kiutat nem találó, az ezekbe a lelki gyontató-fülkékbe nemcsak automatikus bemasírozó hívő ember éneke lehet ez.

Az összeszorult szívű, szétszakított egyházát fájlaló, a reformációra 500 éve nemcsak emlékező, hanem azt átélő; az egyháztörténet számos véres – vészes korszakaira bűnbánat értetlenségével tekintő egyháztag éneke lehet ez.

A jövő kilátástalanságaiba süppedő, és valahol mégis kapaszkodót kereső, űrt-betöltő keresztyén ember éneke lehet ez.

Csak az Isten nagy kegyelme, hogy még nincsen végünk.

Mert Isten még mindig nem azt mondja, hogy „most aztán már elég!” - „elég belőletek, emberek!”

Végünk lehetne, de még mindig van egy újabb sansz.

Az örök, önmagát mindig dzsókerként bedobó, értünk állandóan könyörgő Egyszülött Fiú.

És Miatta még mindig engedi Isten a folytatást.

A sajátos növekedést.

Igen, még a rossz növekedését is, de viszont a megkapott, odaadott jóét is.

A példázatbeli konkolyét és a búzáét.

Vagy egy másik példázatban meg azt olvassuk, hogy még az utolsó napi turnusban is kijön a nagy Gazda a piacra, hogy felvegyen munkásokat az ő szőlőjébe.

Hogy még az utolsó pillanatban is adhat Isten Jézus által egy olyan lehetőséget, hogyha előbb nem, akkor a halálos ágyán az ember befogadhassa őt.

Még a 24. óra után is tud olyan csodát csinálni, hogy hirtelen lesz 25., 26. óra is – vagy egyszerűen csak rádöbbent, az a bizonyos 24. óra még messze nem volt a 24., talán még csak a 23. vége.

            A lejtőn lefele menő ember vagy végképp feladja, és már nem kér segítséget, vagy még egy utolsó kapaszkodót keres.

            Én nem akarok az előbbiek, a kilátástalanok közé, a tengődők és beletörődők közé tartozni.

            Én a kapaszkodni akarók közé akarok tartozni.

            Ha van megállás a lejtőn, ha nincs.

            És ez nem optimizmus, még csak nem is lényeglátás, nem elvarázsoltság és nem is olcsón cinikus és szkeptikus legyintés.

            Ez csak egy biztos tudat, stabil érzés, egyértelmű gondolat, bizton elhívés: szeret az Úr.

            Mégis, csak és de.