2018.12.26. (Meretei Anikó)

Abban az időben Jézus ezeket mondta: „Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy az okosak és a bölcsek elől elrejtetted ezeket és a kicsinyeknek kinyilatkoztattad. Igen, Atyám, így tetszett neked. Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú kinyilatkoztatja. Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát. Az én igám édes, és az én terhem könnyű.” Mt 11, 25-30

Talán sokan tudják rólam, de azt gondolom, még többen vannak, akik nem, hogy mohácsi származású vagyok. Az elmúlt napokat szülővárosomban töltöttük. Ott vettünk részt a szentesti istentiszteleten is, ahol a helyi lelkésznő igehirdetésében a következő sorok hangzottak el: „Az ember lelkének szüksége van arra, hogy a mindennapok rohanásából egy kicsit kilépjen, s hogy pörgő gondolatait lecsendesítse, kikapcsolja. S a karácsonyi előkészületek, a díszek, az illatok segítenek ebben.”

Erősen elgondolkoztattak a sorai. S a gondolatok mentén oda jutottam: velem valami baj lehet… - Engem nem lecsendesítenek vagy kikapcsolnak a már november elején megjelenő karácsonyi ajánlatok, a fényárban úszó kirakatok, a házak, kertek olykor-olykor túlzott dekorációi, a kirakodóvásárok tömege. A karácsony előtti napokban, hetekben igyekszem kerülni is az ajándékokért szinte megverekedő vásárlókkal zsúfolásig megtelt üzleteket.

Aztán kifelé jövet a templomból régen látott ismerősökkel szót váltva kicsit megnyugodtam: nem bennem vagy legalábbis nemcsak bennem van a hiba. A lecsendesedés, a kikapcsolódás helyett másoknak is inkább a rohanás, a kapkodás, az aggódás kacsolódik a karácsony előtti időszakhoz.

Aztán eljön a várva várt ünnep. S ilyenkor – ahogy a lelkésznő fogalmazott – „a családdal, a szeretteinkkel lehetünk, s van idő meglátogatni rég nem látott barátokat, ismerősöket, s van idő pihenni, kikapcsolódni is.”

Hát, ezzel sem tudtam egyet érteni. Ráadásul úgy, hogy már mögöttünk van az idén advent negyedik vasárnapjával négynaposra bővült ünnep három napja, mondhatom: nem volt idő pihenni, kikapcsolódni. A látogatásokra is épphogy csak futotta. Voltak, akiket ki kellett hagyni, s volt, ahova ugyan eljutottunk, de tényleg csak futottunk.

Ma pedig már karácsony második napján vagyunk együtt. A hosszas, lázas készülődés után lassan le is zajlik az ünnep. S jönnek a békés hétköznapok. Nem nyelvbotlás volt az iménti szókapcsolat. Ha jól belegondolunk, hívhatjuk Jézus Krisztus születésének ünnepét a szeretet, az öröm, a család ünnepének, de a szép megnevezések ellenére legtöbbször rengeteg gond, rohanás, veszekedés jellemzi azt. Hányszor hangzott el ajkunkról az elmúlt napokban, és hányszor fogadtuk kedves mosollyal, s természetesen viszonozva a „békés, boldog karácsonyt!” kívánságokat… De hányszor hangzottak hiába a szép szavak, sokszor pont a békesség, a boldogság hiányzik az ünnepből.

Még fülünkbe cseng az angyalok szózata: „dicsőség a magasságban Istennek és a Földön békesség…” (Lk 2,14) Nem csak a betlehemi puszta pásztorainak szólt az angyali himnusz, az egész földkerekségnek, minden embernek zeng Isten béke-kívánsága. Persze, most mondhatjuk azt, hogy Isten jókívánságai is csak üres szavak, hiszen, ha körülnézünk a világban, nem épp a békesség jeleit tapasztaljuk; sem nagyban, sem kicsiben, sem világméretekben, sem szűk környezetünkben. Miért van ez? – tehetjük, s tesszük is fel a kérdést. Miért van békétlenség az emberek között? Mert Isten békessége, más, mint az általunk elképzelt.

A pásztorok az angyalok szaván át kapták az üzenetet: a földön békesség! De számukra sem hozta meg a beteljesedés érzését. Az igazi új kezdet, a megváltás Jézus halála árán érkezett el. Feltámadásakor pedig méltán köszöntötte tanítványait: „Békesség nektek!" Ezt a békességet kínálja Isten majd az oltár előtt is, hiszen Jézus teste azért adatott nekünk, vére azért ontatott ki értünk, hogy bűneink bocsánata által jussunk el békességre önmagunkkal, békességre a körülöttünk élőkkel, és mindenekelőtt békességre Istennel! Az emberek egymás közti békessége nem képzelhető el az Istennel való megbékélés nélkül.

Mert Isten ma sem hagyja a világot öntörvényei alapján a vesztébe rohanni. Isten felénk hangzó szava a testté lett, újjáteremtő Ige szól hozzánk. Ő maga a viszonyítási pont, magában hordozza és szívünkbe írja a mindent felülíró mentő szeretet törvényét. Az ember pedig csak benne bízva találhatja meg helyét a világban.

Ő szólít ma meg bennünket: Jöjjetek énhozzám mindnyájan!

Ki hív? Jézus – akiben megmutatta a mi mennyei Atyánk az ő szeretetét. Jézus – a földre jött szeretet szól ma így hozzánk is. Személyválogatás nélkül szólít meg bennünket, akik most itt vagyunk: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan”. Felénk hangzik a kedves megszólítás, akik a rengeteg feladat – ajándékvásárlás, a fenyőfa kiválasztása, nagytakarítás, sütemények, finom ételek elkészítése, vendégvárás, vendégeskedés – után és mellett a legfontosabbra is szakítottunk időt. Nekünk szól, akik lehet, hogy testileg-lelkileg elfáradtunk, de a sok-sok teendő mellett nem hagytuk, hogy a lényeg elvesszen!

„Akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve”

A legáltalánosabb életérzés mai világunkban a megfáradás. Bárkivel beszélgetünk, legyen az fiatal, vagy idős, terheket cipel a lelkében. Olyan tempóban éljük az életünket, hogy sokszor már nemcsak az idősek, hanem a fiatalok is belefáradnak testileg is, meg lelkileg is. A fáradtság az egy természetes életérzés. Bárki, aki munkát végez, - ha örömmel is teszi - egyszer elfárad és pihenésre van szüksége. De a megfáradás az valami más, valami több, valami mélyebb. A megfáradás túlmutat a fizikai fáradtságon. A megfáradt ember valamilyen terhet cipel, amitől szíve nehéz lesz és egész lénye nyugtalan. Cipeljük egy-egy elrontott családi élet keserűségét, egy-egy fiatalkori csalódást, egy testet, lelket romboló szenvedélyt, egy rossz döntés terhét. Jézus erre olyan egyszerűen és világosan mondja: „jöjjetek énhozzám”. Nem kioktat bennünket, hogy hogyan kellene élnünk, nem elmarasztal bennünket bűneink miatt, hanem halkan és szelíden magához hív. Úgy, mint amikor egy szülő kitárja a kezét és várja a sírva hozzá érkező gyermekét. Milyen jó, hogy van kihez mennünk úgy, ahogy vagyunk. Nem kell megalázkodnunk, nem kell mentegetőznünk, mehetünk úgy, ahogy vagyunk.

Így szól Jézus ma hozzánk is: személyválogatás nélkül megszólítja az erőtleneket, roskadozókat, elesetteket, bennünket, akik most itt vagyunk.

És ígéret is társul a híváshoz: és én megnyugvást adok nektek.

„Magadnak teremtettél minket, és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned” – vallja Augustinus (Szent Ágoston).

Megnyugvást csak Istennél találhat az ember. Sok mindenbe próbálunk meg belekapaszkodni, de igazi támaszt, csak Istenben találhatunk. Ha jól meggondoljuk, a világ egyetlen helyes rendje, amit a karácsonyi evangélium igéje is meghirdet „Dicsőség a magasságban Istennek, a földön békesség, és az emberekhez jóakarat.” Mindenekelőtt Istené a dicsőség, s akkor miénk lehet a békesség. Az, amire talán leginkább vágyunk minden karácsonykor. Az igazi, tartós békességnek nincsenek kellékei. A békesség az, amikor minden leegyszerűsödik: az igen igen, a nem nem; a jó jó, a rossz pedig rossz; a szeretet szeretet, a megbocsátás megbocsátás, az ember pedig ember. Mindennek pedig egyenes következménye a jóakarat az emberek között.

Lassan elmúlik karácsony ünnepe. Jönnek a békés hétköznapok. Nincs több rohanás, „ünnepi” veszekedés, minden a rendes kerékvágásban megy tovább. Jönnek a hétköznapi súrlódások, veszekedések. S hamar beláthatjuk, hogy mégiscsak nyelvbotlás lehetett a békés hétköznap szókapcsolat.

Tegyünk a békétlenség ellen! Nem nekünk kell megteremtenünk a világbékét – nem is tudnánk, de apró lépéseket tehetünk. Béküljünk meg az Istennel és törekedjünk békességre embertársainkkal, hogy békés, boldog hétköznapokat élhessünk. Keressük a békességet a családunkban, a gyülekezetünkben és a nem hívő embertársainkkal is! A békességszerző Isten pedig velünk marad, mert ő soha nem akar minket magunkra hagyni. Elküldte Egyszülött Fiát a világba, akit így is neveznek Immánuel – ami azt jelenti: Velünk az Isten. Istenünk Jézus Krisztusban megjelent békessége velünk marad minden napon, a világ végezetéig.

Ámen.