2020.04.05.

Jn.12,12-19

Másnap, amikor az ünnepre érkező nagy sokaság meghallotta, hogy Jézus Jeruzsálembe jön, pálmaágakat fogtak, kivonultak a fogadására, és így kiáltottak: „Hozsánna! Áldott, aki az Úr nevében jön, az Izráel Királya!” Jézus pedig egy szamárcsikóra találva, felült rá, ahogyan meg van írva: „Ne félj, Sion leánya, íme, királyod jön, szamárcsikón ülve.” Tanítványai először nem értették mindezt, de miután Jézus megdicsőült, visszaemlékeztek arra, hogy az történt vele, ami meg volt írva róla. A sokaság, amely vele volt, amikor Lázárt kihívta a sírból, és feltámasztotta a halálból, most bizonyságot tett mellette. Elébe is azért vonult ki a sokaság, mert hallották, hogy ezt a jelt tette. A farizeusok pedig így szóltak egymáshoz: „Látjátok, hogy semmit sem tudtok elérni: íme, a világ őt követi!”

Bódás János: „Virágvasárnap” című versével szeretném indítani a mai prédikációt.

„Csak hulljatok virágok, pálmaágak

csapongjon a piros szárnyú öröm

s higgyétek, hogy Dávid utódja jön

szabadságszerző győzelmes királynak.

Ő... látja már, hogy messze, mint a felleg,

fekete átok varjúraja vár

és szárnyra kap, s hogy nemsokára már

káromkodnak, akik most énekelnek.

Ő... tudja már, hogy egyedül lesz a hitvány,

ijedt szívvel fut szét sok tanítvány,

nem marad bennük se remény, se hit...

S egy szürke fa a borzongó erdőbe’,

mintha tudná, hogy kereszt lesz belőle,

meg-megrázza zörgő leveleit...”

Jézus csodálatosan megszerkesztett jeruzsálemi bevonulásával elkezdődött a nagyhét.

Mint egy győztes hadvezér vonul be a fővárosba, de nem fehér paripán, vagy harci szekéren, ahogy az egykor kijárt a harcokból győztesként hazatérő triumf-ban részesülőnek, hanem egy szamárcsikó hátán.

És miközben ezen jelenetsorban egy király és hadvezér karikatúrát fest le az Úr, addig, tudjuk jól, pár nap múlva az Ő koncepciós perében már majd mások, töbek között Poncius Pilátus helytartó festi le ilyennek.

A mai nap üres temploma, nagyhét küszöb-alkalma ma ugyanakkor megkérdezteti velünk:

Mégiscsak király vagy te, Te, olyan sajátosan bevonuló, pálmaágakat és felsőruhákat „vörös szőnyegként” elfogadó és szamárháton lovagoló?

Mégiscsak király vagy te, meggyötört, vérező?

Mégiscsak király vagy te, Dávid utód, sajátos szabadságharcos, keresztre-kerülő?

A mai ünnepnap, virágvasárnap, annak minden dicsősége, fénye, ragyogása, elismerése, hódolata, sikeres valahogy így vetítődik előre már a kereszt árnyékába.

Tudom, sokkal könnyebb lenne pedig nem a kereszt, a szenvedés Krisztusát elfogadni, hanem azt az Urat, aki ma előttünk látnuk, a Királyt, a Dicsőségest!

Mostani megpróbáltatásaink idején hamar úrrá lehet rajtunk az a gondolkodás, hogy mennyivel jobb lenne, ha olyan istenünk, olyan urunk lehetne, mint akit ma látunk a szemeink előtt, igénk fényében.

Ha Jézus király lenne, igazi uralkodó, a siker teológusa, akkor a dolgok folyása egészen másképp alakulhatna.

Példáuln közbeavatkozna a világ mostani nagy nyomorúságába is, és főleg, korrigálná azokat.

Adhana egy égi ellenszert, egy mennyei vakcinát és egy isteni gyógymódot.

De ha ezt nem is tenné, akkor legalább a mi személyes saját életünket, annak amúgy kicsiny (de nekünk naon is hatalmas) gondjait megoldhatná.

Ha király lenne Jézus – sopánkodnak sokan –, akkor kényelmesebbé tehetné a versenypályát, több pihenőt iktathatna közbe, az iramot lassúbbra venné, megengedőbb versenyszabályokat alkothatna, csak ritkán (esetleg sose) alkalmazna teljesítménymérést, és legfőképpen senkitől nem várná el a véres, halálos küzdelmet.

De ha így gondolkodunk, akkor pont nem tudjuk elfogadni azt a tényt, hogy a földi létünk nem a végső valóság, hanem éppen a végső kiteljesedett élethez a belépő.

A földi élet a dobogó csúcsa, hanem maga a küzdelmekkel teli verseny a dobogóért.

Krisztus, mint király, azt akarja, hogy az a személy, aki a ruhánk, a bőrünk, a húsunk mögött van, mindenképpen felállhasson a siker és a boldogság csúcsára.

Mert ha Ő a hadvezér, akkor Neki joga van megállapítani a végeredményt és odaítélni a díjakat.

Vannak fiatalok, akik márka nélküli mezben és sportcipóban sosem álltak a rajtvonalhoz.

Vannak férfiak, akik sosem ülnének be csak amolyan akármilyen autóba.

Vannak nők, akik örök harcot folytattak az öregedéssel.

Vannak idősek, akik azt hiszik, hogy tetteikkel visszaforgathatják az idő kerekét, és még járvány idején is szembemehetnek a józanésszel.

De ez mind kevésnek bizonyul ahhoz, hogy ők fussanak át először a célvonalon; kevésnek mutatkozik ahhoz, hogy egyben maradjon az életük; hasztalannak tűnt, hogy bőrüknél mélyebb legyen szépségük; és hogy a múlt értelmezgetése helyett mindig a jelen öröme és a jövő reménysége lebegjen a szemük előtt.

Mert a jellem – a szív elrejtett embere – csak hosszabb távon, csak idővel bújik elő a belső rejtekhelyéről, hogy mindenki számára láthatóvá legyen.

Mert Krisztus nem a tülekedők és lökdösődők, a hatalomért sorban állók Mestere.

Nem abban a végtelenül elszegényedett összefüggésben látja az életet, hogy mi az Ő önző érdeke, illetve mi áll azzal szemben.

Nem úgy válogatja az embereket, hogy azok hasznosak lehetnek-e neki, vagy ha nem, akkor viszont azok feleslegesek.

Nem alapít dinasztiát, nem kacsingat elvtelenül minden mást feledve a vagyonosok és hatalmasok felé.

Nem épít kommunikációs stratégiát, hanem ezek helyett hordozza a világ bűnét, és nem végez taktikai tervezést.

Hiszen miféle királyság ez?

Tudom, nagyon más, mint amit erről a fogalomról és kategóriáról gondolunk.

Mert az Ő királysága és diadalmenete valami egészen más, egy örök igazság és egy olyan hatalom, amely minden ember érdekét szolgálja.

Jézus ezért teszi ezen az ünnepen, amit tesz: felül egy kölcsön-szamárra, hogy beszamaragoljon Betfagéból, az Olajfák hegyétől Jeruzsálembe.

Olyat tesz, amit nagyon sokan mások is minden nap megtettek; és mégis mennyire mások a körülmények.

Szokásos a tett, és mégis valami különös történik: az emberek Jézussal szemben másként viselkedtek, mint bárki más szamaras emberrel szemben: levették felsőruháikat, és a szamár előtt az útra terítették, hogy azon menjen végig.

Mások pedig ágakat vagdaltak a fákról, és azt szórták az útra, meg integettek vele.

És mindenki ugyanazt a különös zsoltár mondatot kiáltotta: „Hozsánna! Áldott, aki jön az Úr nevében, az Izrael királya.”

Minden mozzanat arra mutat, hogy valóban beteljesedett Ézsaiás és Zakariás régi kijelentése.

Az egyszerűség és a mégis magasztosság ünnepe virágvasárnap.

Annak az egyszerű és mégis csodálatos szeretetnek az ünnepe, amely az érdekek és az ambíciók, a vagyon és a hatalmak beszűkült világához képest vissza tudja adni az emberi és közösségi élet teljességét.

Teszi ezt úgy, hogy már itt, a virágvasárnapi csúcsélményben is tudja, mi vár rá pár nap múlva.

Tudja, hogy csalódást fog kelthetett korának felfokozott messiási várakozóiban; és mégsem nyergel át a szamárcsikóról a paripára, az alázat köntösét nem cseréli le királyi palástra, és nem aranykorona, hanem csak töviskorona kerül a fejére.

Csalódás csalódás hátán, legalábbis az emberi mértékünk szerint, a mindig csak itt és így meggyógyulni akaró mértékünk szerint.

Jézus egész léte, így még ez a mai sikertörténet is azt mutatja, hogy Ő nem azért jött, hogy az álmainkat váltsa valóra, hanem hogy az életünket megváltsa!

Ez a reménységünknél nagyságrendekkel nagyobb csoda; és, anélkül, hogy élcelődnék a tegnapi, egykoron erősen ünnepelt napunkkal, az április 4-ével; nos, ez a mi igazi felszabadítási ünnepünk.

Így kínál egészen különös megszabadultságot és békességet az emberi szívnek.

Virágvasárnap a békét, és nem harcot hozó Messiásról azt hirdeti, hogy Ő a fegyvereket össze képes törni a szeretet fegyverzetével.

Ez más, mint amit az emberi logika súg!

Nem nagyobb, gyorsabb, hatásosabb fegyverrel kényszeríti a másikat a fegyver letételére - ez az ember bűntől, erőszaktól fertőzött logikája volna.

Elfogatásakor is visszaparancsolja Péter kardját: és ezért gyógyítja meg a rá támadó katona levágott fülét.

Jézus az erőszak ereje helyett egy egészen más erőt hoz el: a szeretet erejét.

Még azt a "fegyvert" is leteszi, amit mi képzelünk a kezébe.

Jézus ünnepélyes keretek között vonult be Jeruzsálembe.

Világosan kinyilvánítja, hogy Ő nem egy politikai messiás, hanem a béke fejedelme.

Jézus az a király, aki a dicsőséges országot biztosítja az övéi számára.

Királyságát nem lehet látni ebben a világkorszakban, azonban hittel fel lehet ismerni.

A virágvasárnap érkező Mester alázata nem jelmez, nem álruha, hanem lényének valósága.

Hozzánk hajol, mint amikor a felnőtt lekuporodik a gyermekéhez.

Kapcsolatot kínál, mert tudja, hogy szükségünk van Rá.

Boldog az az ember és boldog az az egyház, amely szívből tudja magasztalni és követni a hozzá naponta érkező szamárcsikós bevonuló Királyát, a majd magát odaáldozó, testét-vérét kínáló, és az aztán harmadnapra igazi királyi díszbe öltöző, nagypénteki-húsvéti Győztest!