2021.10.17.

Ézs.29,13-19

¹³Így szól az Úr: Mivel ez a nép csak szájával közeledik hozzám, és ajkával dicsőít engem, de szíve távol van tőlem, istenfélelme pedig csupán betanult emberi parancsolat, ¹⁴azért én úgy bánok majd ezzel a néppel, hogy csodálkozni fog, igen csodálkozni: vége lesz a bölcsek bölcsességének, az értelmesek értelme is kevésnek bizonyul. ¹⁵Jaj azoknak, akik el akarják titkolni tervüket az ÚR elől! Sötétben hajtják végre tettüket, mert azt gondolják: Ki láthat meg minket, ki ismerhetne ránk? ¹⁶Micsoda fonákság! Egyenrangú talán az agyag a fazekassal? Mondhatja-e az alkotás alkotójának: Nem ő alkotott engem?! Mondhatja-e a fazék a fazekasnak: Nem ért a dolgához?!

¹⁷Már csak kevés idő van hátra, és a Libánon kertté válik, a kert pedig erdőnek látszik. ¹⁸Azon a napon a süketek is meghallják az írás szavait, a vakok szemei pedig látni fognak a homály és sötétség után. ¹⁹Újra örömüket lelik az alázatosak az ÚRban, a legszegényebbek is örvendezni fognak Izráel Szentje előtt,…

Lám-lám, Istennek milyen pontos diagnózisa van rólunk, valamint micsoda egyértelmű tervei és céljai a jövendőre nézve!

Nagyon is jól látja a helyzetünket, és tudja azt is, hogy mit és miért tesz, mert az Ő kezében van a jövő; és ami ott és akkor, a próféta idejében elkezdődött és ami most, napjainkban és velünk elkezdődik, az egyértelműen Isten számításainak tervrendszerében van.

Ez a prófécia Isten átlátó-képességéről és a mindent újjáteremteni tudó szent hatalmáról szól: közte elsősorban arról, ahogy a süketek meghallják az Írás beszédét és a vakok látni fognak a homály és sötétség után!

Talán nem túl barátságos ránk nézve, de legalább őszinte a próféta korszakleíró és a ma emberét is lerajzoló ábrázolása: úgy jellemzi Isten népét, mint a süketek és vakok társaságát.

Süketek és vakok voltak ők, a saját nemzedéke, de legalább ugyanolyan süket és vak a ma nemzedéke is akkor, amikor nem figyel a prófétai szóra, és nem hallgat rá.

A történelmi háttérről csak annyit szeretnék elmondani, hogy Ézsaiás korában Izrael az ekkortájt leghatalmasabb birodalommal, Asszíriával került szembe; vagyis azzal a mamutállammal, amely világbirodalmi ambíciókat táplált magában.

Hogy miféle egy szembenállás ez amúgy?

Nos, pont olyan, mint amikor egy hangya el akarná gáncsolni a vadkant, csak azért, mert az feltúrta a bolyát, és ezzel elpusztította otthonát és megbántotta az önbecsülését.

            Nos, ilyen nevetségesek voltak az erőviszonyok.

            Egy igazi Dávid-Góliát küzdelem.

Ugyan már, mekkora esélye lehetne a hangyányi Izraelnek a vadkan Asszíriával szemben?

No, és megkérdezhetjük családi istentiszteletünkön, a gyermekeink társaságában, hogy milyen esélye van manapság egy gyermeknek a nagy felnőttek világában?

Milyen esélye van a fejlődő új nemzedékeknek és még nekünk is, már nagykorú, de a hatalmasok mellett csak porszemnyi hangyának tűnő felnőtteknek a ma korának globális vadkanjaival szemben?

Például hogy is mehetne szembe egy mai hívő ember a korszellemmel?

Hogyan tudunk megállni a lét vad sodrásában?

Hogyan lehetne ma a nevelésre figyelni, a tanításra összpontosítani, az újakat kinevelni – olyat átadni, ami nekünk fontos, de a világnak már korántsem?

Hogy lehet ma még erkölcsre, becsületre és tisztességre hivatkozni, miközben a világunk ezeket az értékeket már réges-rég félresöpri, hiszen azt mondja, hogy ezekkel már réges-rég nem lehet jólétet elérni?

Minek van egyáltalán hitoktatás az iskoláinkban, hogyha nem érjük el a gyermeki szíveket?

Sőt, minek van istentisztelet a templomainkban, hogyha nem érjük el az emberi, kicsi és nagy lelkeket?

Nos minek? – azért, mert hitünk szerint a hangyányi létünk mögött is bizonyosan ott van az Úr!

Ézsaiás épp azt akarja mai jövendöléses igéjében megmutatni, hogy Isten népének a sorsa annak az Úrnak a kezében van, aki sokkal hatalmasabb a vadkan Asszíriánál, a vaddisznó világnál; és a történelem Ura pontosan tudja, hogy mit tesz!

 Hiszem, hogy ma éppúgy képes Isten arra, hogy a Dávidok legyőzhessék a Góliátokat; és még csak nem is „a sok lúd disznót győz” gyakran helyes elve alapján.

Mert Isten újjáteremti a tőle elfordult embert, azzal, hogy kiveszi őt a lelki süketség és vakság állapotából!

Remélem, benne látjuk ebben az ígéretben önmagunkat; és látjuk, hogy a hittanosaink, a gyermekeink igenis felnőhetnek Isten kegyelméből oda, hogy megváltoztassák a rossz fele tartó világot – és éppen a hitükkel, hovatartozásukkal tehetik ezt meg.

Benne látják a házasságra készülők, hogy a szeretet és a szerelem mindent legyőz Isten segítségével.

Benne láthatják a most köztünk gyászolók, hogy Isten hatalmasabb még a halálnál is – és bár annak hatalma látszólag letarol minket, de az Élet akkor is győz a halál felett, a Lét az elmúlás felett.

Látjuk-e így jövőképünket, az ősi hitet, a lassan 2000 éves egyházat, az 504 éves evangélikusságunkat, az alig 100 éves gyülekezetünket?

Elfogadjuk-e azt a reménységet, amit nekünk ezzel Isten felkínál?

És ha elfogadjuk, akkor már nem mondhatjuk Ézsaiás Izraelével, hogy, áh, Uram, mi csak hangyák vagyunk.

Nem mondhatjuk, hiszen már nem rajtunk múlnak a dolgok, és már nem mi hozzuk az igazán fontos döntéseket!

Mert az Isten teszi azt, Ő áll mellettünk, Ő formál minket újjá; és márpedig akit Isten újjáformál, annak felelősséget is ad!

Például a példaadás és az iránymutatás felelősségét!

Gyakran elnyomott kicsiny magyarságunk, evangélikusságunk, hívőségünk, érezzük már meg, hogy nem hangyák, hanem Isten munkatársai vagyunk!

És a kis hangyából most hadd csináljak kisegeret, Istenből pedig elefántot, hogy a jól ismert viccet aztán illusztrációként alkalmazhassam: igen, mi, kisegerek már nyugodtan kimondhatjuk az életünk hídján átsétálva a mellettünk dübörgő elefántnak, hogy „Na, elefánt, mi aztán jól megrengetjük így ketten a hidat, nemde?

És Isten még mosolyig is majd ezen – no, nem rajtunk, hanem velünk: hiszen Ő, a Minden ott lépeget mellettünk és minket társaivá fogad, hogy vele meneteljünk a közös célok felé.

Nem vagyunk süketek, nem vagyunk többé vakok!

A híres flamand festőnek, Peter Bruegel van egy mesteri festménye, amelynek „Vakok” a címe (keressék meg bátran a neten), ahol megdöbbentően festi le a művész a világtalanok nyomorúságát; azt, ahogy egymásba kapaszkodva próbálnak görnyedten előbbre haladni.

A festő amúgy pont azt a pillanatot kapja el és ragadja meg, amikor az első világtalan épp elesik, a követői arcára pedig kiül a rémület: na, most akkor mi lesz velünk?

Ráadásul olyan veszélyben vannak, amit ők amúgy még csak nem is láthatnak, merthogy a festmény előterében egy szakadékféle látható.

Bruegel így ábrázolta a világ reménytelenségét, vak menetelését a sötétség felé.

Állítólag e kép ihlette Babits egyik versét, amelynek éppen az a címe: „Vakok a hídon.”; amelyben ezt írja:

„Támolyogva tolonganak a hídon a vakok; kis görnyedt, japános, naiv alakok. A lelkük a testből ki sem lát soha.”

A költő és a festő is, valamint a ma lemondó, beletörődő embere is megelégszik azzal, hogy ilyen érzésekbe öntse bele a nyomorúságát, panaszba a menthetetlenségét, sírásba az elbukás fele tartását.

És ahányszor közösségi szinten is hagyjuk úgy sodortatni magunkat, hogy azt se tudjuk, miért és merre, – akkor is ugyanez a baj: a lelki vakság állapotában vagyunk, ahogy Babits írta: a lélek képtelen kilátni a testből, a kézzelfogható dolgok köréből!

Isten nem ezt az utat adja sem az egyénnek, sem a közösségnek, az egész emberiségnek.

Hiszem, hogy Isten a tervek, a remény és a jövő útját adja az embernek.

Én éppen ezért nem tudok egyetérteni többek között a győri megyéspüspök atya mondatával, amelyben a lombikprogramban résztvevő családokra ráhúzza a vízeslepedőt néhány, amúgy érthetőnek tűnő érve alapján, miszerint a lombikprogram bűn lenne.

Nos, nem gondolom, hogy az, hanem éppen hogy életadás, az amúgy életképtelen lét utolsó sanszának megteremtése, valójában reményadás, számos pár utolsó kapaszkodója, család-, nemzet és emberiségmegmentés.

Sőt, egyházmegmentés, mert akit én eddig még megismertem, olyat, aki szülőként részt vett sikeresen a lombikprogramban; azok mind Istennek az életért hálát adni megtanuló emberek lettek, még ha nem is voltak előtte igazán nagy hívők.

És azt hiszem, hogy ezek az így életet kapott gyermekek is éppen Isten egyházának a létért hálát adni tudó tagjaivá formálódnak majd, mert tudják, valójában kinek köszönhetik az utolsó sanszot az életre.

Bocsánat, de nem mehettem el szó nélkül kicsiny hazánk egyik aktuális, az egyházat és az egyházakat érintő kérdésköre mellett, amely a múlt héten újra napvilágra kerülő probléma lett pár cikk kapcsán.

Minden tiszteletem a püspök úr által megfogalmazott szemléleté, csak azt látom, hogy a végkövetkeztetés aztán valahogy mégis félresiklott.

Merthogy nem a feltétlenül azt kellene nézni, ami az eszköz, hanem látni inkább a miket segítő Urunkat, Jézust.

Látni akarom azt, akit a próféta még csak sejtett és sejtetett, hogy eljött a Hatalmas Isten közénk, hangyává, vagy ha úgy tetszik, kisegérré lett, hogy a többi vadkannyi, elefántnyi nagynak tűnő hatalmat, amitől mi úgy megijedünk: azaz az ördögit, bűnt és elmúlást eltörölje.

Izrael ezért reménykedhetett, hogy legyőzheti, megfékezheti a világbirodalom Asszíriát; legalábbis hihették, hogy annak elnyomó hatalma nem tart örökké.

A ma embere, kicsik és nagyok egyaránt abban reménykedhetünk, hogy Istenünk legyőzi a minket gátoló és legyűrni akaró tényezőt.

És hiszem, hogy az Ő gyermekei, mi és gyermekeink, unokáink meglátják az Ő keze munkáját.