2018.01.15. Tihany

Mt.25,31-46

                „Amikor pedig az Emberfia eljön az ő dicsőségében, és vele az angyalok mind, akkor odaül dicsősége trónjára. Összegyűjtenek eléje minden népet, ő pedig elválasztja őket egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. A juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja.” „Akkor így szól a király a jobb keze felől állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot. Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám. Akkor így válaszolnak neki az igazak: Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna, vagy mezítelennek, hogy felruháztunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy elmentünk volna hozzád? A király így felel majd nekik: Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.” „Akkor szól a bal keze felől állókhoz is: Menjetek előlem, átkozottak, az ördögnek és angyalainak elkészített örök tűzre. Mert éheztem, és nem adtatok ennem, szomjaztam, és nem adtatok innom, jövevény voltam, és nem fogadtatok be, mezítelen voltam, és nem ruháztatok fel, beteg voltam, börtönben voltam, és nem látogattatok meg. Akkor ezek is így válaszolnak neki: Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, jövevénynek vagy mezítelennek, betegen vagy börtönben, amikor nem szolgáltunk neked? Akkor így felel nekik: Bizony, mondom néktek, amikor nem tettétek meg ezeket eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek meg. És ezek elmennek az örök büntetésre, az igazak pedig az örök életre.”

            Az ember nehezen tud mit kezdeni és szembenézni a rejtőzködő Úrral, a megfoghatatlan Isten-képpel, az alig-alig meglátható Mindenhatóval, aki mintha lassan kiszorult volna a hétköznapjaikból.

            Mi is kiszorítottuk, meg Ő maga is szép csendesen mintha félrevonult volna.

            Ha nincs is 100%-ban igaza Madáchnak, miszerint a „mű forog, az Alkotó pihen”; de azért abban igazat adhatunk neki, hogy a Deus absconditus-szal, a rejtőzködő Istennel nehéz mit kezdenünk.

            Jézus szemléletes példázata a jövevény képével kiválóan festi ezt a mennyei örök Tényezőt; érzékeltetve, ahogy Isten mégiscsak belelép az életünkbe, többnyire általunk akár észrevétlenül is.

            Valljuk meg őszintén, jól berendezkedtünk mi emberek e földi létbe, az Istentől kapott világunkba.

            Kiválóan tudjuk magunkat érezni benne, sőt egész egyszerűen ki is sajátítottuk már azt, jócskán kiszorítva belőle annak Alkotó és Gondviselő Urát.

            Mi, akik Istentől ajándékként kaptuk meg a magunk tejjel és mézzel folyó Kánaánját, már úgy viselkedünk, mint korlátlan birtokosok; az ajándékadó Úr pedig megtűrt jövevénnyé lett; olyanná, akit ha az ember akar, vagy ha éppenséggel valami oknál fogva mégiscsak szüksége volna reá, akkor befogad, kér, keres, vágyik rá; ha viszont úgy tetszik neki, akkor kint rekeszt.

            A mesebeli vendég klasszikus példája ez, aki a gazdát kiveri a saját házából.

            Sőt, nem elég, hogy Istent lassan csak megtűrt jövevénnyé, néhanapi migránssá tettük az életünkben, a világunkban, hanem már a házirendet is a saját szánk íze szerint alakítjuk és formáljuk, amibe aztán nem igazán akarjuk belevenni Isten nevét; ahogy Alaptörvényünkbe se.

            Az ember az elmúlt évszázadokban a peremre szorított Isten helyére aztán más, idegen isteneket ültetett, vagy éppen saját maga ült fel oda.

            Az Istenhez tartozás már többé nem kötelez minket; hitéletünk és vallásosságunk népegyházi keretek közé szorult és megüresedett, tartalmát vesztette.

            Viselkedésünkre nincs mentség, jóvá ez magunktól már nem tehető; az egyetlen reményünk az Isten irgalma.

            Még szerencse, hogy Isten ugyanakkor szuverén Úrként nem tűrte sokáig azt, hogy Ő ne kaphassa meg a Neki kijáró és Őt megillető helyet.

            Ő maga, mint becsapott és cserbenhagyott Gazda mindenek ellenére is mindent megtett a tőle elszakadt emberért, az Őt jövevénnyé degradáló világért.

            Eljött ama karácsonyon közénk Egyszülőttjében, meglátogatott minket a magunk bűvköreiben.

            Közöttünk sátorozott, ahogy azt János evangélista fogalmazza; de nemcsak ideig-óráig volt földi távlatokban velünk, hanem Lelke által mindig itt van.

            Jézusban Isten ráeszméltetett minket arra, hogy nem Ő a jövevény, hanem valójában mi vagyunk az.

            Még akkor is, hogyha nem mindig látjuk vagy vesszük Őt észre az életünkben; még akkor is, hogyha gyakorta kizárjuk Őt az életünkből és döntéshelyzetünkből; még akkor is, hogyha fogalmunk sincs arról, hogy Ő itt járt közöttünk; itt és ott, ekkor vagy akkor márpedig Ő ott volt velünk; ha láttuk, ha nem; ha észrevettük, ha nem; ha felfogtuk és felfedeztük jelenlétét, ha nem.

            Jézus példázata azt sugallja nekünk, hogy eszméljünk rá a „Jé, Uram, az Te voltál?” állapotra; a „Ó, hát leeshetett volna, hogy akkor Te munkálkodtál” helyzetekre.         

            Bizony, a látszólag Jövevény rámutat ma arra ökumenikus imahetünk elején, annak első alkalmán, hogy valójában mi volnánk a jövevények.

            Olyan jövevények, akiknek például a gyermekek már csak nyűgök a ma világában, a hajszolt önérdek-érvényesítésében; és nem pedig a legnagyobb ajándék – és azt már nem kis jövevényként fogadják a családjukban, hanem koloncként; pedig lehet, hogy éppen bennük, ezen apróságokban látogatja meg őket Isten szeretete.

            Olyan jövevények, akiknek az öregeik is csak nyűg,  őket terhelő jövevények; merthogy amúgy is úgy tekintettek gyermekként a szülőkre, mint akik mindenben csak korlátozták őket, és nem vették bennük észre a féltést; és ugyanezt az érzést éreztetik velük késő öregkorukban is, hogy lehetőleg amazok meg azt mondhassák: „miért élek még én a világban, mindenki terhére?” - pedig ráncos kezük és barázdált homlokuk mögött ott rejtőzik a mindig jó szülőként minket vigyázó Atyaisten.

            Olyan jövevények, akik nemzetünket és nyelvünket is cserélgetjük, mint a ruhát, pedig az olyan, mint a bőrünk – amit csak a kígyók vedlik le; holott itteni, eföldi jövevénységünknek csak pár állandósága van, és ezek között talán éppen legfontosabb pont az otthonunk, pont a hazánk és pont az anyanyelvünk – és talán egy-egy magyarul szót ejtő honfitársunkban tud mellénk lépni a velünk még mindig szót ejteni tudó Krisztusunk.

            No lám, talán nem is a migránsok a valódi jövevények, hanem mi, a hihetetlen mobilitással bíró új generációink; akiknél csak reménykedhetünk, hogy egyszer majd azért hazatérnek; hiszen nem azzal van baj, hogy szerencsét próbálnak a nagyvilágban, hanem azzal, hogyha örök jövevények maradnak a ködös Albionban, az Alpok tövében, a bajor kédlik vagy az amerikai hotdogok mellett.

            Földünkkel is úgy bánunk, ahogy akarunk, és végül nemcsak az illegális dolgaink bántják a szemünket, hanem már a legálisak is a nyakunkba dőlnek – így aztán végképp jövevények leszünk, akik már ott sem érezhetik otthonosan magukat, ahova teremtettek - pedig egy indián (ha nem is dakota) közmondás szerint „a földet nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön.”

            És tegyük hozzá, hogy aki mindezt örökségül, ajándékként ránk hagyta, ő nem más, mint pont az a Teremtő, aki viszont sokszor kizárt vándornak és be nem fogadottnak érezheti csak magát a saját világban; akit, ahogyan az János fogalmazza evangéliumának előszavában: „ a sötétség nem fogadta be a világosságot”.

            Olyan szép az étkezés előtti imánk: „Jövel, Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk.”

            Szép, ahogyan befogadjuk Őt, az érkezőt, a jövevényt, az áldásaiba elrejtőzködő Istent a szívünkbe, az otthonunkba, az asztalunkhoz.

            De ezt az imát én most úgy fogalmaznám át sarkalatosabban; és talán néhanap bizony inkább így kellene ezt imádkoznunk, hogy: „Jövel, én, Jézus, hadd lehessek inkább én a Te vendéged, és áldd meg, amit adtál nékem.”

            Házigazda és vendég szerepkör - bárcsak helyretevődne ez bennünk, ráeszmélve, hogy mi valójában mindig csak vendégek lehetünk.

            Vendég a templomban, vendég az oltárnál és az úrvacsoránál – eucharisztiánál – áldozásnál, de vendégek a saját otthonunkban és hazánkban is.

            Milyen csodálatra méltó, hogy annak ellenére, ahogy mi bánunk vele, Isten nem úgy bánik viszont velünk.

            Hogy tud adni olyan lelkületet, amely mégis képes hittel belekapaszkodni, vagyis befogadni Őt; hogy Isten mindazok ellenére is mellénk áll; még a viselkedésünk, az életünk, a nagyravágyásunk ellenére is mellénk lép, még ha mi nem is állunk Mellé és nem is állunk ki Mellette.

            Hogy Ő sohasem hagy el, még akkor sem, hogyha mi viszont számtalanszor elhagyjuk Őt.

            Hozzá tartozunk – mondhatom nyugodtan így menthetetlenül - azaz, éppen hogy megmentetten.

            És most már csak az a kérdés, hogy ez a Megmentő, ezt a mai példázatunkat is Elmondó csupán vándor és jövevény-e az életemben, vagy ennél több, sokkal több!

            „Itt az Isten köztünk, jertek Őt imádni”… - szól ismert közös, ökumenikusan használt énekünk.

            Jézus személyében, íme, egészen közelivé lett az a mennyország, amelyről – mint Isten országáról ez a krisztusi példázat – ez a parabola is szól.

            Isten közelségét Benne tapasztalhatjuk meg leginkább, érkezését átélheti mindegyikünk a maga templomában, kinek-kinek a saját szent hajlékában; és mindenek előtt Isten átkaroló szeretetében.

            Tudni akarod, Testvér, hogy hol van az a  mennyország, ahonnan eljön ez az égi Ítélőbíró; hogy mi a mennyország, amelyben angyali seregek közé soroltathatunk mi is Isten kegyelméből az ő bárányaiként; hogy hogyan leszünk majd a mennyországban, ahol maga mellé, a jobbjára állít minket Jópásztorunk; és hogy egyáltalán ki jut el oda és ki nem; ki a bárány, ki a kecske?

            Nos, a tudósok távcsöveiket meresztették az ég felé, hogy a felhők mögött, a csillagokon túl megpillanthassák az Eget, a mennyet és ott az Istent.

            Ma már rakétákat küldünk a világűrbe, azonban a mennyországot és Istent ezek mégsem fedezték még fel...

            Merthogy tudjátok, hol van az?!

            „Kell ott fenn egy ország” – énekelte Zorán.

            Igen, kell lennie mennyországnak – és az nagyon is közel van; bennünk van, közöttünk van, Jézus által itt van.

            Persze kérdezheted, hogy lehet-e ott mennyország, ahol rögről rögre pusztítjuk földünket; ahol nap mint nap gyerekek ezreinek kell éhen halniuk?

            Talán mondhatod, hogy mintha semmi nyomát se látnád se Istennek, se a paradicsomnak, se az Égbe vezető ösvénynek.

            Volt egyszer egy pap, aki egy nagy könyvből azt olvasta a saját templomában, hogy a világ végén van egy hely, ahol a menny és a föld összeér.

            Elhatározta hát, hogy megkeresi: és nem tér addig vissza, amíg meg nem találja.

            Otthagyta szeretett templomát, hogy bebarangolja az egész világot; számtalan veszélynek tette ki magát, rengeteg nélkülözésben volt része, amivel együtt jár egy világ-körüli vándorlás; és találkozott mindazzal a kísértéssel is, ami az embert a nemes céljaitól igyekszik eltéríteni.

            Végül ráakadt arra, amit keresett: az ajtóra, amelyen csak kopogtatni kell, és bemenni, hogy máris Istennél lehet.

            Kopogott az ajtón és remegő szívvel látta, amint az kinyílik; de amikor belépett, otthon találta magát a saját kis templomában - akkor értette meg, hogy az a hely, ahol a menny és a föld találkozik, pont az ő otthona.

            Hát itt van a mennyország közöttünk!

            Mert itt az Isten köztünk.

            Még ítéletével is, de leginkább mentő szeretetével.     Mert itt van az a hely, ahol az Ég és Föld találkozik.     Hisz itt a hely, amelyet Isten kijelölt a számunkra!

            A mennyország mindenütt jelen van, ahol Isten ott van az emberek között, ahol Jézust, a Nagy Jövevényt befogadják teljes szívvel.

            Ahol ketten, vagy hárman összejönnek az Ő nevében, Ő ott lesz - e hely is az Ő és a mi helyünk; e templom is, és mindegyikünk temploma, ez az imahét is, ezek az alkalmak is a mi találkozási pontjaink Istennel.

            Itt, persze nemcsak itt él és foglalkozik velünk, de itt különösen is.

            Ismert a kis vicc, hogy az orvos apuka sétál a gyerekével, és elérkeznek egy templomhoz.

            A gyerek megkérdi: „Apu, itt lakik az Isten?”

            „Nem, kisfiam” – mondta a bölcs apa, – „de itt rendel”.

            Legyen e templom az otthonunk; legyenek a templomai Isten rendelőintézetei közöttünk: helyek, ahol gyógyul, pihen, megnyugszik a szív, ahol közösségben van a lélek, ahol találkozóhely van Közte és köztünk.

            Jövevénység - megdöbbenve nézem a képsorokat a hazánkba is törekvő, illetve aztán hazánkon át még nyugatabbra igyekvő bevándorló-tömegekről.

            És talán joggal merül fel a kérdés, hogy mi legyen ezekkel az embertársakkal?

            Tényleg rászorulnak? Be kell őket fogadni? Vagy sem? Hárítsuk át a megoldást másra? Netán toloncoljuk őket vissza, a hazájuk felé? Szükségünk van-e rájuk? Szükségük van-e ránk?

            Egyrészt védenünk kell magunkat a mindenféle elemektől, a beépülő terroristáktól, a sehol sem dolgozóktól, a mindenütt csak élősködőktől, a mindent kihasználó parazitáktól; másrészt meg megszólal bennünk a diakónia, a szívfacsaró érzés, amikor látjuk a fotókat, felvételek egy-egy valóban rászoruló családról.

            Egyrészt látjuk, hogy hogy fogy a magyar, és talán jó lehetne, hogyha ez a fogyás a betelepülőkkel némiképpen enyhülne, így talán lesz még utánunk jövő generáció, aki kifizeti a nyugdíjunkat; másrészt meg látjuk, hogy átjáró-ház lennénk, segítünk ideig-óráig, aztán, amikor már kifacsartak minket, akkor mennének ezek a jövevények tovább, a még fejlettebb államok felé – persze segélyekért.

            Egyrészt jó lenne egy csomó olcsó munkaerő a gazdaságnak, hátha akkor még gyorsabb lenne a nemzeti  fejlődés; még akkor is, ha aljasul hasznot húzunk belőlük, és elvégeztetjük velük azt a munkát, ami a mieinknek már büdös; másrészt viszont olyanoktól várunk segítséget, akik előbb maguk is ugyancsak komoly segítségre szorulnak, arról nem is szólva, hogy így se tudunk adni munkát minden honfitársunknak, hát még akkor úgy?

            Szóval, rengeteg etikai, gazdasági, politikai kérdést vett fel manapság az idegenség és jövevénység kérdése.

            Az érdekes ugyanakkor, hogy egykori bibliai ősatyák és a mi magyar eleink is mind-mind egykor jövevények voltak: nomádéletű sátorlakók, idegenek egy-egy földön, ahol befogadták őket ideig-óráig.

            Talán ezért is olyan nyitott a Szentírásunk erre a kérdéskörre, amikor számtalan esetben beszél az Istentől megkapandó Ígéret földjéről; és amikor számos parancsba adja, hogy az idegeneket milyen szeretettel kell befogadni, merthogy a befogadók is valójában jövevények a maguk módján.

            És ez így jó – mert az az igazán otthonra lelő, aki tudja, hogy mennyire jövevény e földön, hisz valójában egy másik otthona van, ahonnan jön és ahová tart.