2020.04.12.
Jób.19,25-26
Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, s ha ez a bőröm lefoszlik is, testemben látom meg az Istent.
Tudom.
Messze több értelmet bír ez a kifejezés az ószövetség nyelvén, mint pusztán az elsajátított ismertetet, mint a megtanult bölcsességet, mint a lexikális tudást.
Ez a szó a teljes elkötelezettséget és hitet foglalja magában, azt az Istenhez kapcsolódást, amely egyértelműen összeköt bennünket a Mindenhatóval.
Tudom - micsoda hit, micsoda elkötelezettség, micsoda magasztos tudat az, amely ilyen szempontból is megszólalhat a mi bizalmunkon keresztül, még az ilyen, ugyan ünnepi, de ettől még igencsak nehéz órákban és pillanatokban is.
De úgy tűnik, idénre ilyen húsvéti ünnepkör, egyáltalán már ilyen böjt és ilyen nagyhét adatott.
Idén minden szempontból való lelki böjti, ahogy a böjt napjaiból származó itáliai szó ezt ki is fejezi, charantén van mögöttünk.
Ugyanakkor tudom, hogy eddigi életem talán legelmélyültebb nagyböjtjévé tette ezt az idei esztendőt mindezek által a Jóisten.
Még akkor is, hogyha nagyon is megdöbbentett, engem a lelkészt, a szóböjt és a tettböjt megannyi formájával.
Tudom, hogy az én Megváltóm fel akarta ezt is használni, hogy az életemet tegye vele átformáltabbá.
Idén virágvasárnap sem lehettünk ott, hogy együtt vonulhassunk a zajos tömeggel pálmaágat lengetve, virágokat hintve, felsőruháinkat szőnyegként kiterítve.
Idén nem mi voltunk azok, akik üdvözölhették a városunkba érkező királyt, Dávid utódját, aki megszabadítja a népét minden elképzelhető rossztól.
Igencsak csendes volt volt idén az a bevonulás, még szamárcsikóra sem volt szükség.
Koronás király sem érkezett, a koronavírus annál inkább terjeszkedett.
De ettől még tudom, hogy Jézus eljött, úgy, ahogy szokott, mezténláb, lendületesen és útporosan.
Tudom, hogy bár én csak erősen lemaradozva, 2 méter távolságnál messz többet tartva követtem Őt a céljáig.
Persze, tudom azt is, hogy így van ez most rendjén, elvégre senkiben sem lehet megbízni.
Egyik pillanatról a másikra válhat a szokott embertárs a saját barátainak gyilkosává.
Nem szánt szándékkal persze.
Elég egy tüsszentés, elég egy felelőtlen mozdulat, elég egy otthon felejtett kesztyű vagy szájmaszk.
És tudom, mindezek ellenére, hogy Ő eljött, odajött, bevonult hozzám is, az életembe és a szívembe is újra.
Ő, akin nem árthat a kézfogás vagy az üdvözlő csók.
Idén nem szólt hangosan, templomi környezetben a hozsanna.
Csak az üres templom visszhangozta a kántor-felügyelő és a lelkész énekét.
És mégis, tudom, hogy szólt ugyanakkor megannyi otthonban, számos házban, talán még ott is, ahol eddig még nem igazán volt „divat” szenteskedni, áhítozni.
Idén elmaradt az úrvacsora is, ahogy a nagycsütörtöki utolsó vacsora is más színban tündökölt.
Üres volt a Sion-hegyi emeleti szoba, vagy legalábbis igencsak kevesek tartózkodtak ott.
Mindenki más útvonalon is jött, másképp is jött, más miatt is jött, más írányba tartóan is jött.
Idén most aztán olyan nagycsütörtökünk volt, amelyből hiányzott a falat és a korty, de hiányzott még a szolgáló is, aki lemoshatta volna lábunkról az eddig megtett utunk fáradalmait.
Pedig de jól esett volna.
És ennek ellenére tudom, hogy az asztalokat odahaza mégis megterítették, tisztességesen, becsülettel.
Talán nem salátával, olajbogyóval, főtt tojással, kovásztalan kenyérrel, ahogy az egy széder-esten szokás.
Talán borral teli kancsó is került az asztalra, meg mézes-mazsolás alma is; és talán csak a megszokott bárány nem volt ott – ami amúgy hogy is lenne, hiszen bezárták a templomot, szünetel az áldozás.
Szűkös volt az idei étlapunk az úrvacsorákhoz, szűkös a menükártyánk az Istennel való közös lakomázásokhoz.
És mégis, tudom, hogy az én Megváltóm naponta megvendégel szeretetetével, megkínál kegyelmével, adja magát, mégha nincs is számban az elomló ostya, ami amúgy azt a korty bort is jól feszívja ínyemhez tapadóan.
Az ember arra gondol ugyan elsőre, hogy most csak meg kellene vacsorázni gyorsan, aztán a Gecsemáné kertben egy jót aludni, ha egyáltalán sikerül; elvégre kell holnapra az erő, holnap is fel kell venni a tarisznyát, holnap is kell világot megváltani, embereket gyógyítani, válogatás nélkül, Isten szent nevében, hogy enyhüljön ez a kín.
És miközben az embert ilyen érzések kerülgetik, lám-lám Jézus mégis csak odatérdelt elém, kezében mosdótál, övében törlőkendő; és alázattal hajol le a koszos életemet hordozó lelki saruimhoz.
Tudom, hogy az én Megváltóm odahajolt elém.
Ami viszont idén biztos nem maradt el, az a komorság, az a kilátáslan nyomorult reménytelenség, az a karnaténba zárt keresztcipelés, az az idegen poklok pokla, amit megél a kényelméhez szokott embervilág.
Na, a nagypéntek súlya, a nagyszombat gyásza, azok nem maradtak el idén.
Jutott belőlük elég, Spanyolhonban, Olaszhonban, Amerikában, még idehaza is.
Ezt bezzeg elnapoltuk volna.
De ezt nem tudtuk – megkaptuk.
Hetek óta tart a nagypéntek, hetek óta vagyunk krisztusi keresztet átvevő Cirénei Simonok, keresztek alatt görnyedők vagy sírók.
Töviskorona-vírusunk van.
Pedig odakint tavasz van, a természet végre vígságos, ő már túl van a tél nehezén, virágoknak örülős, madárcsicsergős.
Mi meg csak vágyunk arra, hogy mikor lesz nyájimmunitás, meg ellenanyag, meg vakcina, meg gyógymód, meg kilábalás.
Tudom, bizony, tudom, hogy az élet sok szakasza, a vége meg biztos egy nagy nagypéntek; de azt is tudom, hogy nem ér itt véget a lát, mert a nagypéntekeket mindig követi a húsvét.
Tudom.
Jób, a nagy szenvedő még nem ismerhette az ő élő Megváltóját, de hittel vallhatta, hogy ez az Úr majd pora felett is megáll.
Mi viszont mindenek ellenére, még a javában tomboló járvány ellenére, még a nem látjuk a végét ellenére is már átélhettük annak a csodáját, amit Jézusban kaphattunk, azzal, ahogy Ő értünk élt, halt és feltámadott.
Most talán kapunk egy olyan húsvétot, amikor újra frissen elkezdhet bennünk élni az ünnepek igazi mélysége, igen, a nagypéntek keresztje éppúgy, mint a húsvét fénye – mindaz, ahogy megváltott minket az Isten.
Tőle való a hitünk, a mi kapaszkodónk, ami tudásunk, bölcsességünk, amely kimondatja velünk ezeket a bizonyságtevő szavakat: Tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára porom felett is megáll.
Ez tud most is segíteni nekünk a fájdalmas hetekben, a gyászainkban és szomorúságainkban is pozitív erőket adva, olyan energiákat, amik erőforrásul szolgálnak nekünk, amik megvigasztalják a sajgó szívünket.
Tudom, hogy az én Megváltóm él.
Tudom, hogy ez a tudat éltet, ez ad életet, ez ad bölcsességet, ez ad tudást és ez ad Istenre mutató szeretetet.
Tudom, most igazán tudom, hogy kibe is kapaszkodhatok és hogy kinek is köszönhet mindent.
És ezzel a felülről kapott hittel és szeretettel tudunk mi is most emlékezni az egykoron, 2000 évvel ezelőtt történtekre; és tudunk visszanézni saját életünk egykoron volt nagyheteire és húsvétjaira.
Talán elmarad idén a a tojáskeresés, talán nem lesz locsolkodás, talán a sonkának és tojának is egy kicsit más lesz az íze így, ahogy most ünneplünk.
De mindezek ellenére valamink biztos, hogy meglehet: az a tudás, ami a kapaszkodóját Istenből meríti.
Micsoda harmónia lehet abban az ünnepi házban, ahol ezt élik meg így e napokban.
Tudom, hogy az én megváltóm él.
Az élő Úr segít elhordozni mindent.
Az élő Úr segít megtartani az értékeinket.
Az élő Úr segít túlélni a poklokat.
Az élő Úr segít örömteli életet kapni és sugározni szép Isten- és emberszeretettel.
Az, hogy „utoljára porom felett is megáll” így mutat pozitívan előre, mert nemcsak az elmúlásra, a járványokra, a kínokra, a keresztekre, a nagypéntekekre és a sírra mutat, hanem arra az égi országra, amely már nekünk is előkészíttetett; ahol már várnak minket és ahol a Megváltó Isten egy megdicsőült testben és lélekben az égi javait kínálja fel nekünk is.
