2020.05.10.

Ap.Csel.16,25-34

Éjféltájban Pál és Szilász imádkozott, és énekkel magasztalta az Istent. A foglyok pedig hallgatták őket. Ekkor hirtelen nagy földrengés támadt, úgyhogy megrendültek a börtön alapjai, hirtelen kinyílt minden ajtó, és mindegyikükről lehulltak a bilincsek. Amikor a börtönőr felriadt álmából, és meglátta, hogy nyitva vannak a börtönajtók, kivonta a kardját, és végezni akart magával, mert azt hitte, hogy megszöktek a foglyok. Pál azonban hangosan rákiáltott: „Ne tégy kárt magadban, mert valamennyien itt vagyunk!” Erre az világosságot kért, berohant, és remegve borult Pál és Szilász elé; majd kivezette őket, és ezt kérdezte: „Uraim, mit kell cselekednem, hogy üdvözüljek?” Ők pedig így válaszoltak: „Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe!” Ekkor hirdették az Isten igéjét neki és mindazoknak, akik a házában voltak. Ő pedig magához fogadta őket az éjszakának még abban az órájában, kimosta sebeiket, és azonnal megkeresztelkedett egész háza népével együtt. Azután házába vitte őket, asztalt terített nekik, és örvendezett, hogy egész háza népével együtt hisz az Istenben.

Csak úgy reng a föld alatta – szoktuk mondani, hogyha valaki öles léptekkel, teljes súlyát belehelyezve feszül neki valaminek; mondhatni: „mint komor bikáé, olyan a járása”.

„Még a föld is beleremeg” - mondjuk akkor, amikor egy illető olyan hatalmas dolgot hajt végre, amelynek igazán sorsfordító hatása van.

„És mégis mozog a föld” - megmondta már a mi Jókaink is annak idején.

Nos, nem is olyan régen mozgott tőlünk kicsit délre, horvátországi epicentrummal, úgy, hogy még mi is megéreztük egy kicsit.

Én váltig állítom, mondhat a biztosítótársaság bármit, hogy a hetekben keletkezett templomi kárunk, a burkolatok felpuposodása, felpattanása a gyülekezeti teremben, alár ennek a földrengésnek is betudható.

„Ég- és földindulásról” olvashatunk mai igénkben is, egy olyan jelenetsorban, amikor pont ezzel a földrengéssel szabadítja ki fogságából Pált és Szilászt a Jóisten, összeomlasztva börtökük falait, alapjait, láncaikat.

Az isteni közbeavatkozás egy sajátos, természeti jelenséget is kihasználni tudó megmutatkozás ez a történet.

Ugyanakkor én most ezen a mai vasárnapon, Cantate, az éneklés vasárnapján szeretnék egy kicsit elrugaszkodni a földrengés valós tényétől, és három olyan „földrengésről” szeretnék szólni, amely ma foglalkoztathat bennünket.

1. 1. Az első a zene lélekrengető, megrendítő erőforrása.

Cantate, a zene és az éneklés vasárnapján nem véletlen hozom elő pont ezt elsőként.

Az én életemben kulcsfontossága van a zenének.

Mindig is szerettem énekelni – még nótafa is voltam az átkosban az osztályközösségünk kötelező örsében.

Aztán anyukám mindenárom tárogatózni akart megtaníttatni, amit csak az akadályozott meg, hogy égen-földön nem talált annak idején se tárogatót, se arra megtanítani tudó művészt vagy tanárt.

Ajkán, egy kis hangszerboltban járva, aztán odalibegtem egy cseh villanyorgona, inkább nyenyere mellé, és miután addigi autodidakta tanulásból lepötyögtem rajta egy kis dallamot, szüleim beletörtődtek abba, hogy nem leszek tárogatóművész, legyek csak billyentyűs.

Aztán apukám magyar nótáit és operettdallamait, kedvelt slágereit és dudolászásait, fütyürészéseit egy idő után már természetesen kisértem le a fekete-fehér billentyűkön; olyannyira, hogy egy idő után felmerült, a templomi egyházi énekeket miért ne játszhatnám le, mégha suszterbasszussal is, kántor híján a gyülezetünkben.

Így 9 évesen már én lettem a kis homokbödögei gyülekezet kántora.

Túlkorosként szinte esély se lett volne bekerülni a pápai zeneiskolába, azonban ott is történt egy kis csoda.

Anyám csak bekönyörgött az igazgatónőhöz, aki levizsgáztatott, aztán mondta, hogy ugyan tehetséges, de már túlkoros vagyok; aztán a felvételi vizsga végén kérte, hogy üljek le azért a zongorához és játsszak valamit.

Én meg eljátszottam a „Maradj meg kegyelmeddel”-t, amit kicsit átalakított szöveggel és dallammal, de ma is eléneklünk majd záróénekként az istentiszteletünk végén.

Abban a korban ez egy ilyen fontos helyen ugyancsak merésznek tűnhetett, anyukám fogta is a fejét, hogy a fia most vágja el teljesen magát, hogy felvegyék; de én a végén megperdülve a zongoraszéken annyit mondtam:

„Tetszik tudni, igazgató néni, nálunk evangélikusoknál ez a templomi záróének.”

Akkor láttam meg, hogy az igazgatónéninek könnyes volt a szeme sarka, és csak annyit mondtott:

„Tudom, Sanyika, én egy evangélikus paplány vagyok, Bácsi tisztelndőnek a lánya.”

Felvettek – mondanom sem kell.

Micsoda fordulatok, micsoda földrengések egy egyszerű életben, az enyémben, ami odáig fajtult, hogy a zene lett az írás mellett a legfőbb hobbim.

Tanévek összevonásával aztán majdnem utolértem a zeneiskolában a kortársaimat.

Emlékszem, hogy az egyik tanévzárón az akkor már új igazgatónő, aki amúgy mostanság a pápai katolikus nagytemplom orgonistája, a záró ünnei beszédében még idézett is engem; amikor azt a sztorit említette meg, hogy egy alkalommal megkérdezte a növendékeket, mondhatni közvélemény kutatott, hogy ki miért szeret a zeneiskolába járni – és én azt válaszoltam, ezt idézte tőlem: „Mert itt még a takarítónéninek is más lelke van.”

Nos, ilyen földrengető ereje lehet a zenének.

Ilyen földrengés volt az életemben, amikor aztán középiskolásként már nemcsak a zongora mellett ültem, hanem fagottozni is megtanultam; vagy mint, amikor az egyetemen orgonaórákra jártan; vagy mint teológus hallgatóként a szűkös ösztöndíjat egy kis bárzenéléssel és lakodalmi muzsikálással pótoltam ki; vagy mint amikor barátokkal, ilyen-olyan formációkban zenekarban is játszottam – hol billentyűsként, hol basszusgitárral.

Rotarys barátaimmal való kis jazz-zenekarunkat, persze a nagylányom általában csak Lúzer Band-nek titulálta.

És azóta is a zene az, ami végigkíséri az életemet, a dalok adnak erőt, a koráljainkból és Bach prelúdiumaiból feltöltekezem, megborsódzok, ha megszólal Brahms Német requiemjének a 2. tétele; de talán kevesen képzelik el rólam, ahogy mondjuk gimnazistaként feketébe járva Depeche Mode rajongó voltam.

A zene képes falakat bontani, láncokat szétszakítani, mélységekből kiszabadítani, tömlöceinkből kihozni.

2. 2. A másik földrengést természetesen mostanában ez az átkozott kis vírus adta.

Erre és enenk magyarázatára nem is szánok túl sok időt, elvégre mindnyájunk életét fenekestül felforgatta ez a Covid-19.

Összeroppantott sokmindent, számos falat, számos védőbástyát, számos megszokott keretet világilag és egyházilag is éppúgy.

Talán, ezt is remélem, hogy lelkiekben is adott pár lökést, lelki szeizmikus megrendülést azért az embereknek.

Egy apró kis jószág, ami képes volt totálisan új távlatokat adni, minden eddigi felfogást kizökkenteni a megszokott kerékvágásából.

Válság és feszültség, félelem és aggódás – ez jellemzi a mindennapjainkat, meg az, úgymond pont ellenkezőleg, mint ami Pálékkal történt – hiszen ők kiszabadultak a fogságból, minket meg ez a vírus pont hogy fogságba, karanténba, önkéntes vagy kötelező otthon-maradásba szorított be.

Sőt, talán sokakat meglepetésként, mintegy földrengésként ért a 7 héttel ezelőtti püspöki tanácsi döntés, hogy templomainkat is be kell zárni és közösségi alkalmainkat nem lehet megtartani; illetve legalább olyan földrengést kelthetett a köztudatban a mostani is, miszerint egynyítések ide vagy oda, kinyitási lehetőség és engedély az államtól ide vagy oda, a templomaink továbbra is zárva maradnak.

Még mindig egy kis kórokozó börtönében, fogságában vagyunk, de remélem, hogy hamarosan majd megnyílnak a kapuk és ajtók, és hamarosan újraindulhatunk.

3. 3. És végül, harmadiknak hagytam a legfontosabbat, a zene és a korhelyzet két pontja után a leglényegesebbet: mégpedig a hit földrengését, a lélek megnyílását, az emberlétünk krisztusi megváltottságának kiszabadulását.

Azt, hogy földrengés lehet a szívünkben, amikor Isten beleszól, belekiált az életünkbe.

Lehet ez a Richter-skála szerint csak valami apró lökés is, de lehet, eget-földet rengető hatalmas belenyúlás is.

Talán elég volt egy kicsit beleköhögnie a sorsunkba, és mi már rögtön a megtérés útjára léphettünk; de lehet, hogy nagy betegség, megpróbáltatás, haláleset kellett ahhoz, hogy belső ateizmusunkból Hozzá forduló lelki emberek legyünk.

A hit csodákra képes, a hit falakat bont, a hit lelkeket szabadít fel, a hit kapukat nyit ki, a hit ráeszméltet, a hit megrendít, a hit felkorbácsol, a hit kiakaszt, a hit helyrerak.

Ahogy azt a két nagy misszionárius is már számos esetben megtapasztalta a saját élettörténetükben, hogy Isten és au Istenhitük már hány és hány helyzetben adott számukra kiutat, mentsvárat, továbblépési lehetőséget.

Vagy ahogy mai történetünkben ez a bizonyos börtönőr is ezt tapasztalta meg, aki amúgy – mivel ő a felelős a börtönből kiszabadulók elszökéséért, mégha vis major is a helyzet – önkezével akar véget vetni az életének, szégyenében, hogy az ő őrsége alatt ez történhetett, illetve, hogy ő nem tudta teljesíteni felettesei parancsát, a tőle elvárt munkát, a kötelességét.

Nem tudna szemébe nézni parancsnokának, hogy kudarcot vallott, arról nem is szólva, hogy abban a korban egy ilyen vétekért (akár tehet róla, akár nem) szigorú büntetés járt, akár halálbüntetés is – akkor már jobb, ha öngyilkos lesz, gondolja, semmint kínzásokkal végezzék ki.

Pál lefogja kezét, megakadályozza ebben, mert rámutat, hogy a külső – belső földrengéseket nem összeomlásoknak kell követnie, nem beleroppanásoknak, nem rossz döntéseknek; hanem pont, hogy hitreébredésnek, kinyílásnak, ráeszmélésnek.

Így tér meg Istenhez ez a börtönőr, sőt nem csak ő, de még az ő életéért, életbenmaradásáért örvendő háza népe is.

Mert a hit életfordulatokat ad, a hit bölcs döntések meghozatalára késztet, a hit nemcsak a saját, de akár az egész környezetünk megváltozását is maga után hozza.

Zene, körülmények, hit – csak 3 olyan lélekrendítő erő, amelyről ma szólni akartam.

Remélem, hogy testvéreim megértették, kiérezték belőle, hogy a sorsfordító Isten hány és hányféleképpen képes belenyúlni az életünkbe, és tudja azt formálni az Ő jótetszése szerint.

Végezze is el ezt rajtunk!