2019.03.03.

Jak.1,5-8

Ha pedig valakinek nincsen bölcsessége, kérjen bölcsességet Istentől, aki készségesen és szemrehányás nélkül ad mindenkinek, és meg is kapja. De hittel kérje, semmit sem kételkedve, mert aki kételkedik, az olyan, mint a tenger hulláma, amelyet a szél sodor és ide-oda hajt. Ne gondolja tehát az ilyen, hogy bármit is kaphat az Úrtól,8a kétlelkű és minden útján állhatatlan ember.

            Jakab levele, mint általában mindig, mai igénkben is Jézus tanításának a gyakorlati életbe való átvitelére és annak megvalósítására ad roppant egyszerű tanácsokat; hiszen a keresztyén embernek ugyancsak szüksége van arra, hogy jobban eligazodjon a mindennapi életben; és erre nézve ad egészen gyakorlati útmutatást mostani szakaszunk is.

            A szentíró nyilván a saját tapasztalatából biztat arra, hogy igenis lehet keresztyén emberként élni ebben a világban; és bármilyen súlyos terhek nehezednek is valakire, bármekkora veszedelmek vegyék is körül, bármilyen akadályok állják is útját, bármilyen kedvezőtlenek legyenek is az életkörülményei, bármilyen tanácstalanul és tehetetlenül is áll az élet sokféle problémájával szemben: mindebben is meg lehet valósítani a Krisztusi életet, meg lehet élni a keresztyénséget, mert megvan rá a lehetőség, az út, a mód Istennél.

            Akár így is fogalmazhatnánk, egészen nyíltan a mai igére rezonálva, olyan életbölcsességet kínál, ami nem valamiféle életfilozófia, és nem valamilyen derűs, optimista életszemlélet, hanem kimondottan: bölcsesség!

            Tehát nem a könyvekből meríthető, a filozófusoktól megtanulható tudásról van itt szó, nem arról a bölcsességről, amilyet a jól képzett, sokat tanult, okos emberek sajátíthatnak el nagy szorgalommal, tanulással!

            Nem, hanem arról a bölcsességről, amire mindig szüksége van egy hívő embernek, hogy úgy tudjon viselkedni az élet különböző helyzeteiben, ahogyan az Isten gyermekéhez illik.

            Ez a bölcsesség tehát nem más, mint a szakadatlan isteni tanácsadás alatt álló és az által vezetett élet.

            Vagyis egy olyan vezetettség (nem megvezetettség), azaz olyan lelki és ajándékba kapott képesség, ami pillanatról pillanatra, még a legnehezebb helyzetekben is, még a szorongató szükségben is, de még a kísértésekben és megpróbáltatásokban is megtalálja a helyes utat.

            És amikor megtalálta azt, akkor cselekedje is azt!

            Barátok és ellenfelek között való forgolódásában azt tudja mondani, amit Isten szerint kell.

            A pályaválasztásnál, a társ megválasztásánál és az élet számos apró és nagy döntésében is hogy Isten akarata szerint tudjon határozni az illető hívő ember.

            Ez a hívő életbölcsesség az, ami megtalálja a helyes kivezető utat az élet kuszaságaiban; ez a hívő bölcsesség az, amelyik magasabb szempontból, vagyis Isten szemszögéből nézi és értékeli azokat a kátyúkat és mélységeket, amelyeken keresztül visz az útja.

            Ez a hívő életbölcsesség az, ami nemcsak megvilágítja előttünk lépésről-lépésre az utat, hanem egyben erőt is ad hozzá.

            Ez a hívő életbölcsesség az, amelynél fogva az ember megtalálja azt a lehetőséget, amit számára élete minden helyzetében a Krisztus halála és feltámadása által kivívott győzelem jelent.

            Hátradőlhetnénk ezek után, hogyha ez mindig bennünk lenne, de tudjuk jól, ez messze nem így van.

            Igénk is (figyeltétek, Testvérek!) így mondja: „Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége...”

            Jakab nagyon is jól tudja, hogy bizony senkinek sincs meg önmagától, önmagából ilyen bölcsessége.

            Hiába tapasztalt sokat, hiába okult a maga, vagy jobb esetben a mások kárán, hiába látott valaki nagyon sok mindent már az életből: ilyen bölcsességet nem szerezhetett.

            És jó, ha beismerjük, hogy ebből nekünk sincs.

            És hiába is mutatjuk, hogy van, vagy teszünk úgy, mintha volna!

            Alapjában véve inkább bizonytalankodók vagyunk, számtalanszor melléfogunk, kétségbeesünk, mi több, megszégyenülünk, hibázzunk, tanácstalanul vagy értetlenül szemléljük a magunk és a mások életének eseményeit.

            Hányszor mondjuk, vagy ha nem merjük is bevallani, legalább érezzük, hogy bizony nem így kellett volna egy-egy élethelyzetben szólni vagy viselkedni

            De épp ezért, mert ilyenek vagyunk, Isten belenyúlt az életünkbe, amikor Jézust adta e világnak; és azóta is Általa átformál bennünket, más emberekké akar minket tenni, és új életet akar nekünk adni!

            Csak azt ne gondoljuk, hogy a bűnbocsánatnak és a Jézus kegyelmének az ég egy adta világon semmi köze sincs mindahhoz, amiben élünk, ami naponként foglalkoztat bennünket a gyakorlati életben.

            Csak azt ne higgyük, hogy az egész megváltás arra való, hogy majd egyszer az életünk végén mindent jóvátegyen, amit egész életünkben elrontottunk, mint a mesében, amikor a végén mégis minden jóra fordul!

            Ez nem keresztyénség!

            Az nem keresztyénség, ami nem válik bennünk egy megújult élet, földi élet erejévé!

            Jézus nemcsak azért halt meg és támadott fel, hogy majd mi is boldogan meghalhassunk, hanem azért, hogy boldogan, azaz keresztyénül élhessünk!

            Itt és most nem a halálunkról, hanem éppen hogy az életünkről van szó, a krisztusi életről, a krisztusi életbölcsességről, és arról, ami megvilágítja az utat és még erőt is ad hozzá!

            Épp arról beszél Jakab, hogy van ilyen - persze nem nálunk, nem bennünk - hanem Istennél!

            Tehát: „Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől!”

            Mondja meg Neki: Uram, itt vagyok, belebonyolódtam az életem útvesztőibe; nem tudom, hogy mitévő legyek; nem látom a kiutat; nem akarok a magam ostoba feje szerint dönteni, szólni, cselekedni; ezért add nekem azt a bölcsességet, amit megígértél!

            Abban igazán semmi szégyellni való nincs, hogy az ember megvallja Isten előtt a saját tehetetlenségét, sötétben tapogatózását és tanácstalanságát!

            Bár el tudnánk jutni erre a megalázkodásra!

            Bár igazán be tudnánk ismerni Urunk előtt és önmagunk előtt, hogy nem tudunk segíteni magunkon, és hogy mennyire nincs bölcsességünk!

            Bár annyira valóság lenne a saját tehetetlenségünk tudata, hogy könyörgőre tudnánk fogni a dolgot!

            Legyünk hát bizalommal Édesatyánkhoz, Aki csak azt akarja tőlünk, hogy engedjünk segíteni magunkon!

            Hiszen Isten megmutatta nekünk mindabban, ami Krisztussal a földön történt, hogy Ő igazán segítségünkre akar lenni mindenben, elsősorban abban, hogy az Ő gyermekeiként éljünk.

            Jakab itt már nem beszél kimondottan Jézusról, az Ő érettünk megvívott harcáról és győzelméről.

            De feltételezi azt, és azt is ezzel, hogy a gyülekezet is tud már minderről!

            Ezért nem fejtegeti újból, amit amúgy Luther annyira hiányolt Jakab leveléből, hogy mit is jelent a Krisztus áldozata, hanem a szentíró egyszerűen itt már csak azt akarja, hogy most már vonjuk le életünk számára a következményét mindannak, amit Jézusról tudunk.

            Az Atyához vezető út nyitva van, mert Isten felajánlotta a segítségét, de most már fogadjuk is el végre!

            Ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, akkor most már csak az van hátra, hogy nyújtsuk ki a kezünket és vegyük át Tőle, amit kínál.

            Nos: itt nincs más bizonyosság, mint magának Istennek az ígérete; egyetlen, de rendíthetetlen biztos alapunk magának Istennek a szava.

            Ő mondta, hogy kérhetünk bölcsességet, mert Ő mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül megadja.

            És aki ebben való hittel kéri: megadatik néki!

            És Ő engedi magát szaván fogni.