2017.08.20.

Nemzeti Ünnep, Balatonakali

80.Zsolt.20

Uram, Seregek Istene! Újíts meg bennünket! Ragyogtasd ránk orcádat, hogy megszabaduljunk!

            Ez a nap prédikál a történelmével.

            És nemcsak arról beszél, hogy friss, ropogós új kenyér kerülhet asztalainkra, hogy aztán rájuk keresztet rajzolva meg is szegjük őket.

            Nem is az alkotmányosság elveit hirdetjük pusztán, amely mint alaptörvény ősi istváni normákat ad népünknek.

            Nem is az ilyenkor, augusztus 20. után már tulajdonképpen befejeződő nyár elmúlását ünnepeljük, hiszen ezen ünnep után – valljuk meg – szinte mindig abbamarad a nyüzsgő főszezon, amikor még tele vannak nyaralóink, apartmanjaink, kempingjeink, táboraink.

            És nem pusztán egy 1000 éves állam megalapításának történelmi távlatait dicsőítjük, örülve annak, hogy István királyunk egykoron egy új útirányba, a nyugat felé, és a nyugati keresztyénség felé vezette a népét.

            Nem, ez az ünnep nekünk ma nem pusztán ezekről az amúgy az emléknapunkhoz igazán köthető és fontos tényekről beszél, hanem arról, még akár a szolgálatát itt a környéken frissen kezdő lelkész szavain keresztül is, hogy megújulásra van szükségünk!

            És csak nem bírok kibújni evangélikus papi mivoltom bőréből, amely nem tud más hangoztatni, mint azt, hogy 2017-ben, az 500 éves reformáció jubileumi évében – tartozzunk bármelyik felekezethez, vagy legyünk akár valláson kívüliek is, rá kell jönnünk, hogy a szívünknek és az életünknek újra meg újra reformálódásra, megújulásra van szüksége.

            Olyanra, amit Isten maga indít el bennünk Lelkének erejével – ahogyan azt a felolvasott zsoltárige hirdeti.

            Ahogy településünknek, Balatonakalinak is folyamatosan fejlődnie kell; és merem remélni a saját portám körül söprögetve, hogy az új lelkésszel, velem, az evangélikus gyülekezetnek is új utakat kell keresnie és azokra rátalálnia, és valamelyest megújulnia.

            Ezért vagyunk ma is itt, augusztus 20-án, nemzeti ünnepünkön, hogy ne pusztán emlékezzünk, bár jó a múltból mindig tanulnunk, hanem elsősorban azért, hogy az emlékezés gyökerein keresztül új és megújító erőforrásokat találjunk.

            Ezért köszönöm, hogy polgármester úr kérésének eleget téve ezen az augusztus 20-án egy lelkész állhat ki Önök elé ünnepi beszéddel, nem pedig egy történész, sem pedig egy pártpolitikus, mert talán így megérzik és megértik a papi szavaimból, hogy ez az ember itt ma a mikrofon előtt most nem a világiságunkkal akar foglalkozni a beszédjében, hanem a lelkületünkkel és a lélek ünneplésével.

            Nem, nem akarok én most konkurálni a világgal.

            Nem akarok ellen-programja sem lenni semmiféle, településünket érintő divatos híranyagnak.

            Nem akarom túlkiabálni sem a mai nap többi kiváló programját, alkalmát, tűzgyújtását, show-ját, vígságát.

            Nem, pusztán azt szeretném jelezni önnön magunknak ezen az ünnepen, függetlenül attól, hogy hívő vagy nem hívő lélekkel hallgatják e szavaimat, hogy szükségünk van a megújuló életre.

            Nem csak arra a megújulásra, ahogy mandulafáink megújuljanak és új termést hoznak – nem a rutinszerű, körforgás szerű megújulásra.

            Nem is csak arra a megújulásra, amit kifele mutatunk, mint például azzal, hogy a településképünk még inkább szebb legyen, hogy talán egyszer majd még szebb pompájában viruljon a Fő-tér, a kút környéke, a magtár, a felekezetek portái, a kastély, a kerítéseink, a vasútállomás.

            Nem, hanem arra van szükségünk, hogy a szívünkben a múlt, a jelen és a jövendő, ezen a sok sarat és harcot megállt ünnepen és az ezutáni hétköznapjainkban is, összeolvadjon, valamint kapaszkodókat adjon ahhoz, hogy újult szívvel és újult lélekkel folytassunk az életünket, létünk főszezonában éppúgy, mind pedig akkor, amikor azt látjuk, hogy szép csendesen elbattyogott mellettünk a nyár.

            Merjünk megállni egy percre, és meghallani az isteni üzenetet, és abból valamit magukkal hazavinni.

            Ma ezt ünnepeljük.

            Nemcsak azt, hogy Szent István megalapította ezt a hazát, hanem azt, hogy mindenek uralkodója, Isten hogyan alakítja a mi sorsunkat is.

            Nemcsak azt, hogy új kenyerünk van, hanem azt, hogy lelki kenyérrel gazdagodhattunk Krisztusban.

            Nemcsak azt, hogy földi törvényeink vannak, hanem azt, hogy egy égi törvény vezetheti életutunkat.

            Nemcsak a múltra emlékezünk, akár jobb, akár nyomorúságosabb is volt az időtájt a sorsunk, hanem annak örülünk, hogy most viszont valamelyest békében, de mindenképpen egy közösségben és együtt lehetünk.

            Ez a hely és ez az idő most arról beszél a múlt távolából, a jelen pillanatából és a jövő reménységéből, hogy igenis lehet minden körülmény közepette is megújulni az Isten munkája által.

            Meg lehet maradni, és eleget lehet tenni az ő elvárásainak és lelkünk legbelsőbb igényeinek.

            Ez a nap ma arról prédikál, hogy igenis van mindig újjá-alapító erő, van lelki kiút, van tápláló falatnyi jó, van isteni megtartó kegyelem, van újjászülő energia.

            Ez az ünnep sok mindent kiprovokált már: tegye meg ezt ma is a tűz és a tűzijátékok esti fényében, hogy olyan igazi megújulás is végbe mehessen a lelkünkben, amely továbbsegít a történelem bármilyen viharán.