2017.07.02.

1.Pt.5,6-11

Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok 8Legyetek józanok, vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el: álljatok ellene a hitben szilárdan, tudván, hogy ugyanazok a szenvedések telnek be testvéreiteken e világban. A minden kegyelem Istene pedig, aki elhívott titeket Krisztusban az ő örök dicsőségére, miután rövid ideig szenvedtetek, maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni. Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen.

Bő fél évvel ezelőtt vettünk magunknak a téli, bezárkózósabb időszakra egy szobabiciklit, hogy amikor odakint nem igazán lehet már kerékpározni és sportolni a nagy hidegekben, akkor legalább odabent tekerjünk egy keveset, átmozgatva izmainkat, elégetve a felszedett kalóriákat.

Kiváló jószág, szó mi szó – az más kérdés, hogy a megvételt követő időszakban nem igazán tekertünk még bele annyi kilométert, amivel mondjuk a Balatont körbe lehetne kerékpározni, de ettől még csuda egy szerkezet.

A kis digitális kijelzője mindent mér, a sebességtől a megtett útszakasz hosszáig, az elégetett energiától a tekerés idejéig.

Remekül lehet rajta a pulzusszámot megemelni, a rám rakódott pluszkilóimat és az úszógumijaimat, vagy hogy stílusosabb legyek a templomban, ágendatartómat csökkenteni – elvégre, gondoltam bő fél éve, hogyha tényleg idekerülünk Balatonfüredre, akkor a Balaton partján az ember gyereke csak megjelenik a vízparton is, és akkor már nézzen is ki azért valahogy.

Nagyon fifikás ember lehetett a feltalálója ennek a szerkezetnek.

Merthogy azon kívül, hogy némi súlyt levisz az emberről, ami persze a fő küldetése, semmi másra nem jó.

Felülünk rá, kihajtjuk magunkat rajta, kellően megizzadunk az erőlködésbe, viszont akármilyen szorgosan is tekerjük bent a szobába, valójában nem jutunk vele az ég egy adta sehova se.

Egyetlen centimétert se haladunk, szobánk berendezésén kívül semmi újdonsült látványosságban nem részesülünk, igazából egy helyben taposunk.

Ilyen helyben járás tulajdonképpen az aggodalmaskodás is, amely gyakran betölti még a hívő emberek életét is.

A gondjaink feletti aggódásba is jócskán beleizzadunk, folyamatosan elfog miattuk a görcsös félelem, a jövőkép kiszámíthatatlanságának a nyűge úrrá lesz rajtunk; de egyetlen egy milliméterrel sem viszi az előbbre az életünket.

Tekerünk, hajtunk, feszülünk, nyüzsgünk, próbálkozunk, könyöklünk a magunk módján; de nem lépünk semmivel sem előbbre.

A Hegyi Beszédben Jézus Urunk biztat minket, hogy nem kell aggódnunk a fizikai szükségleteink miatt, azon, hogy mit együnk, mit igyunk, mivel ruházkodjunk, merthogy – folytatja Krisztus a magyarázatát – ezeket messze nem lebecsülve Isten mégis arról biztosít minket, hogy neki gondja van ránk; azaz következésképpen nem kell semmitől sem félnünk és tartanunk.

Már pedig tudjuk jól, hogy az aggodalom mennyire megnyomorít, megszomorít, megbetegít, megterhel, sőt még gyakran Isten és az ember, illetve ember és embertársa közé is éket ver; bizalmatlanságot ébreszt, nehézségeket ad.

Az aggódás KO, kiüt, mint egy jobbhorog, és bizony talpra állni roppant nehéz belőle.

Az aggodalmaskodás álmatlan éjszakákkal kínoz, eltömít és berekeszt, elzárja az utat Isten és az ember között, és bepiszkítja az emberi kapcsolatrendszerünket is.

Az aggodalmaskodó ember tulajdonképpen Isten szeretetét, figyelmességét, jóságát vonja kétségbe.

Müller Györgynél olvastam a következő mondatot: „Az aggodalmaskodás a hit vége. A hit kezdete az aggodalmaskodás vége.”

Nem régiben beszélgettem egy fiatallal, aki a vizsgaidőszakában annyira rettegett az egyik előtte álló vizsgától, annyira belelovalta magát, hogy neki ez nem fog sikerülni, hogy végül nem is sikerült neki.

A rettegéssé fajult gondolkodásmódja egyenesen lebénította a feleléskor. 

És bár tudom, hogy akit a kígyó megmart, a gyíktól is fél; tudom, igaza van a mondásnak, hogy jobb félni, mint megijedni; és azt is tudom, hogy nem árt előretekinteni, és sokmindenre magunkban óvatosan felkészülni, de valljuk meg őszintén, az aggodalmaskodás nem fogja megoldani a gondjainkat.

Megvallom előttetek kedves testvérek, én a világ egyik legoptimistább embere vagyok, amikor Istenre és a hitemre tekintek; és ezzel együtt pedig a világ egyik legpesszimistább embere is, merthogy alapvetően minden élethelyzetben a lehető legrosszabb verzióra készítem fel magamat, hogy aztán biztos annál csak jobb lehessen – így mindig pozitívan csalódok, és a helyzetekből mindig jobban jövök ki, mint ahogy azt akár felépítettem magamban.

Tudom, sajátos egy életszemlélet ez, de nekem bevált; persze javasolni azért nem merem mindenkinek – mert valakinek lehet, hogy bejönne, de valakinek viszont biztosan nem.

Szentírásunk egyértelmű tanítása a hívő emberek felé, hogy ne aggodalmaskodjanak.

Pál apostol a filippi levelében egyenesen azt írja: „Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt.”

Gondjainkat merjük nyugodtan az apostol szerint Isten elé lerakni, keresztjeinket bátran tegyük le a kereszt tövébe; minthogy – Istenünk átveszi azokat tőlünk.

No igen, csakhogy ezt nem olyan könnyű megtenni.

Elvégre az ember csak aggódik – nem is annyira maga, hanem sokkal inkább szerettei felöl.

Kisfiam, ne menj be olyan messzire a mélyvízbe!

Kislányom, ne ugrálj bele felhevült testtel a vízibicikliről a Balatonba!

Kisunokám, eszel te eleget? Olyan kis vézna vagy!

Aztán, óvatosan hajtsatok haza az úton! Tudod, mennyi baleset van!

Csak szemezgettem néhányat az oly ismerős mondatok közül, amiket és amelyhez hasonlóakat hallottunk mi is a szüleinktől, nagyszüleinktől és aztán amiket és amihez hasonlóakat mi is továbbadunk utódaink felé.

Alapjaiban nagyon is szeretetteljes, odafigyelő aggódások ezek, értünk vannak, még akkor is, hogyha akinek szólnak, az talán teherként, nyűgként, cikiként éli is meg ezeket; azt, hogy így felügyelik őt és vigyázzák az életét.

            Tegnap lett volna a Balatonátúszás – végül elnapolták az időjárás miatt. Emlékszem, egyik évben egy szívbemarkoló tudósítást mutattak be a tévében, amikor a Révfülöpön útnak, azaz úszásnak induló mozgássérült, amúgy tolókocsis tizenegynehány éves fiúnak az édesanyja óvó módon magyarázta el a teendőket, hogy mit hogyan csináljon, hogy hogyan ússzon, hogyan pihenjen, ha elfárad, hogyan kérjen segítséget, hogyha nem bírná, stb…

            A szeretet kedves példája volt ez: óvta, féltette, de azért csak engedte és jótanácsokkal nekiindította a nagyon nehezen mozgó, lábra állni egyáltalán nem tudó gyermekét, aki ezt az erőpróbát mindenképpen teljesíteni akarta.

Talán nem is baj, ha ilyen gondoskodó módon állunk egymáshoz hozzá, elvégre ebből is csak a szeretetünk sugárzik, persze előfordul, hogy néha egy kicsit idegesítő és feszélyező módon történik ez.

Szóval, aggódni könnyű, nem aggódni nagyon is nehéz.

Aggódni mindig lesz és marad ok, viszont de jó lenne ráeszmélnünk arra is, hogy hálát adni még inkább lenne okunk.

Viszont ha mégiscsak helye van a szívünkben az aggodalmaskodásnak, már pedig van, akkor hogyan tudunk megküzdeni vele, hogyan kerekedhetünk főlébe, hogy azért úrrá viszont ne lehessen rajtunk, és hajtson bele bennünket egy erősen feszült, depresszív, kártékony életvitelbe?

Nos, erre ad választ mai igénkben Péter apostol, aki azt mondja, hogy minden gondotokat őreá, mármint Istenre vessétek!

Megdöbbentő, hogy az itt szereplő eredeti újszövetségi görög kifejezés talán még keményebb, mint ahogy azt mi magyarra fordítjuk: vessétek, vetni valakire valamit; merthogy azt jelenti az itt álló szó, hogy szórjátok, hányjátok rá, özönöljék rá mindazt, ami tőletek árad.

Bátran adhatjuk át Istennek a gondjainkat, állítja igénk, határtalanul és mindenféle visszafogottság nélkül is.

Mert Isten nem akarja, hogy terhek és gondok között, azok súlya alatt görnyedezve éljünk, hanem azt szeretné, hogy örömteli hívő létünk legyen.

Minden gondunkat – bajunkat, nyűgünket – terhünket, búnkat – bánatunkat; és persze ezek másik végleteit is, örömeinket, boldogságunkat is éppúgy merjük megosztani vele.

Legyen úgy közünk egymáshoz, Istennek és nekem, magamnak, hogy megosztjuk egymással önnön magunkat.

És hogy miért teszi ezt Isten?

Miért más Ő, mint az igénkben emlegetett ordító oroszlán, azaz a negatív erők és energiák e világi ura, ahogyan róla evangélikus himnuszunkban éneklünk?

Abban, hogy Ő tényleg a mi érdekeinket nézi, nem nagy hangzatossággal, világba ordító módon, hanem sokszor nagyon is csendben, alázattal, ránk koncentráltsággal.

Azt mondja Péter apostol: „mert Neki gondja van rátok.”

Mert Ő valóságosan törődik velünk; érdekli, hogy mi történik bennünk; szeretetteljes figyelme van az Ő drága módon alkotott és megváltott gyermekeire.

A mi problémáink egyike sem túl kicsi vagy túl nagy az Ő szemében.

És – hogy ismét a filippi levelet idézzem – azok, akik átadják Neki a terheiket, azoknak Ő minden értelmet meghaladó békességet ajándékoz.

Mennyivel fogja az aggódás meghosszabbítani vagy megkönnyíteni az életünket?

Igazából fikarcnyival sem!

Helyette olyan bizalmat kér az ezt adni akaró Isten, amely meri az emberi gondjait megosztani Vele.

Olyan híveket szeretne, akik nem egyedül akarnak szembenézni a problémákkal, akik tudják, hogy van nekik egy égi segítőtársuk, aki inspirációkat fog számukra adni minden egyes élethelyzetükben.

Az aggodalommentes élet persze nem lesz gondtalan élet.

Lesz és marad is gond bőven.

De ezek letehető gondok lesznek.

Lesznek és maradnak megpróbáltatások, de lesz és megmarad az is, aki ezeket cipelni segít; és ahogy a Via Dolorosán egykoron tőle vette át keresztjét Cirénei Simon, úgy veszi át tőlünk a mi keresztünket.

Azt nem mondja Isten, hogy felfüggeszti a gravitáció törvényét, vagyis hogy nem lehet azok után már leesni, elesni, hogy valaki aggodalommentes életét élhet; viszont azt mindenképpen mondja, hogy bár eleshetsz, én segítek neked felállni.

Felkelsz, és mehetsz tovább.

Immár nem egyedül, hanem Velem.

A múlt heti igénk ezért tudott minket így bíztatni Jézus szavaiból: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok néktek. Vegyétek fel az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos vagyok, és megnyugvást találtok a lelketeknek. Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű.”