2019.06.16.

Préd.8,16-17

Azután arra irányítottam figyelmemet, hogy megismerjem a bölcsességet, szemügyre véve azokat a foglalkozásokat, amelyeket úgy űznek a földön, hogy az embereknek sem éjjel, sem nappal nem szállhat álom a szemére. Úgy láttam, hogy az ember nem képes megismerni Isten sokféle tettét, azokat a tetteket, amik a nap alatt történnek. Az ember ugyan fáradozik azon, hogy kikutathassa, mégsem tudja megismerni. Még ha azt mondja is a bölcs, hogy már tudja, akkor sem tudja kiismerni.

            A Prédikátor könyve, legalábbis a könyv közel 4/5-e enyhén szólva is pesszimista.

            Hosszú fejezeteken keresztül taglalja, hogy „minden hiábavalóság”, merthogy a szerzőnek, akit a héber szöveg „quoheletnek” hív, és alapvetően Salamon királlyal azonosítják, nos tehát ennek a szerzőnek a tapasztalatai nem sok jóval biztatják.

            Számos megoldókulcsot említ, több lehetséges képletet is ad, de végül arra jön rá, hogy valójában az egyetlen fix pont az ember esze – ezt nevezi ő bölcsességnek.

            Aztán persze rögtön hozzá is tesz két dolgot, mégpedig egyrészt azt kérdi, hogy ugyanakkor „kicsoda eléggé bölcs és ki ismeri a dolgok mély értelmét?” - azaz eljutni az igazi bölcsességre szinte képtelenség.

             Másrészt pedig azt is hozzáfűzi, hogy még a legnagyobb emberi bölcsesség mellett is vannak olyan dolgok, mint például az emberi gonoszság, amikkel szemben még a legnagyobb bölcs is tehetetlenül áll.

            És aztán így folytatja: főképpen a halállal szemben nem tehet senki semmi, még a bölcs sem.

            Egy héber midrás így fogalmazta ezt meg:

            „Az ember nem mondhatja a halál angyalának, amikor az érte jön, hogy szíveskedjék várni, amíg befejezem a dolgomat.”

            A bűn és a halál – két olyan kérdéskör, amivel szemben mindenki tehetetlen – lett légyen az hatalom, vagy akár még maga a legnagyobb király is.

            Mostanában többször olvasgattam azokat a történeteket az ószövetségből, amelyek a zsidóság nagy királyáról, Dávid királyról szólnak.

            Arra lettem figyelmes, hogy a szentírás, amikor az bölcs uralkodóról, az államférfiról, a zsidók mondhatni István királyáról tesz említést, akkor mindig királyságával együtt hozza szóba, és így ír róla: „Dávid, a király.”

            Amikor viszont Dávid király egy-egy bűne kerül elő, mint például az Isten parancsa ellenére is végigvitt népszámlálás megtartása, vagy mint például a Betsabé megkaparintásnak vétke; illetve amikor a haláláról számol be a bibliánk, akkor már csak egyszerűen csak Dávidként szól róla: „És amikor közeledett Dávid halálának ideje…”

            Semmi zengzetesség, semmi titulusemlegetés.

            Csak annyi, ami a neve, címek és rangok, értékek és eredmények, fokozatok és elismerések nélkül: per Dávid.

            Még a legnagyobb zsidó államférfinak is azzal kellett szembesülnie, hogy minden bölcsessége is hiábavalóvá lett akkor, amikor a bűnökről, a bűnös állapotáról és a halálról, a saját elmúlásáról esett szó.

            A Quohelet amikor ide jut az állandóan visszatérő probléma taglalásában, ismét csak rájön – nincs megoldás.

            Próbálja magának szuggerálni, hogy azért az istenfélő bölcseknek, az igazaknak, azaz a cádikoknak legalább jó lesz – hogy hol és mikor, azt nem tudja – és végül a rossz ember élete is rossz véget ér – de ezek nem kötődnek tényekhez.

            Bántja az igazságtalanság, de bántja az önámítás is

            A szövegkörnyezet ezt sugallja tehát a mai textusunkból.

            Ugyanakkor érdekes módon ezt az igeszakaszt egyházunk nem mondjuk halottak napjára írta elő, vagy egy bűnbánati istentisztelet igehirdetéséül, amikhez eredetileg passzolhatna, hanem egy kicsit szélesebb spektrumra ugrik akkor, amikor Szentháromság vasárnapjára ütemezi be ezt a szakaszt.

            És az eredeti jelentéshez hozzákötve a mai nap kontextusát úgy értelmezteti a mai igénket, hogy a legnagyobb erények egyike, a bölcsesség végül nemcsak a bűn és a halál kérdésköre megválaszolásában tehetetlen, de alapvetően az Isten megértésében is az.

            Hiába a nagy tudás, az elsajátított tapasztalat, hiába a kiváló bölcsesség, ami ugye messze több, mint a megtanult lexikális dolgok ismerete, még ezek is mind-mind eltörpülnek akkor, amikor Isten kerül szóba, az Ő valódi lénye és léte.

            A Szentháromság témaköre pont ilyen.

            Tőlem se várják el a testvérek, hogy magyarázatot adjak rá, ami minden tekintetben és mindenkinek elfogadhatóvá vagy hihetővé teszi.

            Intelligenciájukat, ismeretanyagukat, tudásukat, elméleti megtalpaltságukat nem fogom tudni kielégíteni azzal, hogyha most nekiállnék megmagyarázni a Szentháromságot, hogy az hogy is egy és mégis három.

            Hitünk egyik legnagyobb misztériuma, vagyis titka a Szentháromság.

            Immár kétezer éve, hogy teológusok sokasága igyekszik érthetővé, megfoghatóvá tenni ezt a titkot, de bizony ugyancsak csekély eredménnyel.

            A művészeteknek talán jobbak az esélyei.

            Gondoljunk csak Bach fenséges Esz-dúr prelúdium és fúgájára, amely az orgona hangjain keresztül hozza közel a Szentháromság dinamikus harmóniáját.

            De Andrej Rubljov híres festő jól ismert Szentháromság-ikonja is többet mond el a Szentháromság közösségéről, mint sok teológiai lexikon.

            A gyermekeknek hittanórán maximum azzal a képpel tudom egy ici-picit megvilágítani és ha nem is megértetni, de legalább közelebb hozni, hogy a Szentháromság olyan, mint a víz: van három halmazállapota, a szilárd jég, a folyó víz és a légnemű gőz.

            De ettől még mind víz az, bármelyik halmazállapotban is leledzik éppen – az éppenséggel a hőmérséklete kapcsán.

            A folyó víz olyan, mint az Atya, életet adó, teremtő és gondot viselő; Nélküle nincs semmi, nem létezhet semmi, mindent átjár, mindenen átfolyik, mindent körbeölel, mindent táplál és szomjat olt.

            A szilárd jég (bár egy kicsit itt sántít a hasonlat, mint minden hasonlat alapvetően, hiszen a jég inkább fagyos, mint szívmelengető), szóval a szilárd jég a kézzelfoghatósága kapcsán olyan, mint Jézus, a Fiúisten.

            A megtestesült, a megtapintható, a köztünk járó, az értünk, érintésünkre életét odaadó, a kezeink közül így kisikló, de mégiscsak a leginkább megragadható tényező.

            Persze, és most ismét hangsúlyozom, Jézust nem jégként, hidegként, fagyosként illik és szokás elképzelni, ezért is mondom, hogy sántít a hasonlat, hanem sokkal inkább szívmelengető, forró szeretetű és lelket-életet felpezsdítő erőként tapasztaljuk; de ettől még a jég-kép, mind egyedül kézzel fogható víz-kép, mégis e tekintetben jó illusztrációja lehet Megváltónknak.

            És a légnemű gőz, a pára pedig egyértelműen olyan, mint a Lélek.

            Megragadhatatlan, mégis éltető; láthatatlan, mégis ki merné tagadni a széllel együtt, hogy ettől még ne létezne.

            Megint csak mondom, ugyan igyekeztem ezzel a hasonlattal valamiképp megértetni veletek a nagy titkot, de ettől még kevés eséllyel tudtam így is közelebb hozni a fejünkhöz, az agyunkhoz, de még a szív értelméhez is.

            Láttam egy Szentháromság-ábrázolást a héten.

            Ez is sántított, mint az előbbi hasonlatom, mert azért nagyon emberközpontúan, és így nagyon emberi irányból igyekezett megragadni a megragadhatatlant, a Szentháromság funkcionális rejtélyét.

            Egy svájci domonkos nővér kisplaszikája volt ez az alkotás, amelynek a sokat sejtető címe ez volt: „Az irgalmas Szentháromság”.

            Nos, ez a kisplasztika úgy ábrázolta az ábrázolhatatlant, hogy középre rakta az embert.

            Ez persze akár még tetszhet is nekünk, mondván, mégiscsak mi emberek vagyunk minden centruma.

            Ez így egy elég önző ábrázolás lenne, ha csak így tekintenénk erre az alkotásra, és ha így tekintenénk mindig az Istenre, mindig csak a mi szemszögünkből, a mi látásmódunkból, a mi elképzeléseinkből és akaratunkból.

            Itt azonban a hívő művésznő az embert nem az előbbi típusú felfuvalkodottságában, hanem éppen hogy a a teljes nyomorúságában ábrázolja középen.

            Jobbra ettől az elesett, magatehetetlen embertől ott az Atyaisten, aki az embert a karjába veszi, aki az ember hóna alá nyúl, hogy felsegítse…

            Balra a Fiúisten, aki egészen a földig hajol, és megcsókolja az ember lábát, ami akár még az az utolsó vacsora lábmosásjelenetére is emlékeztetne minket, hiszen az a krisztusi tett lenyűgöző módon fejezi ki Isten ember iránti önátadását.

            És fenn a Szentlélekisten galamb vagy lángnyelv képében ábrázoltatik ezen az alkotáson: az a Szentlélek, aki az embert teljes nyomorúságában el akarja tölteni.

            Úgyhogy amennyire első látásra az emberközpontúsága miatt túl egysíkúnak és önzőnek is értékeltem magamban ezt a kisplasztikát, annyira kezdtem megszeretni és értékelni azzal, hogy hiszem, mi emberek mind valahogy ebbe a terapikus, spirituális erőtérbe léphetünk be, hogyha őszinte hittel és bizalommal hívjuk segítségül eképp Istent: az Atya, Fiú, Szentlélek nevében!

            És válaszként a szívből fakadó invokációnkra egy befogadó lelki otthonra találhatunk a Szentháromság szíve közepében számunkra annak a felkínált, gyógyító, vigasztaló és megtartó közösségben.

            Valahogy így ölel át minket a Szentháromság.

            És ahogy mi is egymástól elválaszthatatlan test – szellem és lélek vagyunk, éppoly elválaszthatatlanul érzékelhető Urunk is ilyennek: a testté lett igében, a bölcsességé formálódó szellemiségében és az állandó lelki áthatásban.

            Martin Werlen teológus frappánsan így fogalmazza meg ennek az örömteli lehetőségnek a lényegét:

            „Ez a mi igazi identitásunk, amikor Isten szeretete körülölel bennünket. Ebben a szeretetben van otthon az ember – minden egyes ember. Csak akkor lehetünk igazságosak az emberekkel szemben, ha Isten szeretetében látjuk őket. Istenhez hasonlóan nekünk is a konkrét embert kell szem előtt tartanunk, minden nagyságával és méltóságával, ugyanakkor nyomorúságával is.”

            Nos, így én is csak az látom, amit igénk is mond, hogy az ember nem képes megismerni Isten sokféle tettét, azokat a tetteket, amik a nap alatt történnek.

            Fáradozunk ugyan azon, hogy kikutathassuk, de mégsem tudjuk megismerni; még ha azt mondja is a bölcs, hogy már tudja, akkor sem tudja kiismerni.