2020.10.18.
1.Móz.2,18-24
Azután ezt mondta az ÚRisten: Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat. Formált tehát az ÚRisten a földből mindenféle mezei állatot, mindenféle égi madarat, és odavitte az emberhez, hogy lássa, minek nevezi; mert minden élőlénynek az a neve, aminek az ember nevezi. Így adott az ember nevet minden állatnak, az égi madaraknak és minden mezei élőlénynek, de az emberhez illő segítőtársat nem talált. Mély álmot bocsátott azért az ÚRisten az emberre, és az elaludt. Akkor kivette az egyik oldalbordáját, és húst tett a helyére. Az emberből kivett oldalbordát asszonnyá formálta az ÚRisten, és odavitte az emberhez. Akkor ezt mondta az ember: Ez most már csontomból való csont, testemből való test. Asszonyember legyen a neve: mert férfiemberből vétetett. Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté. Még mindketten mezítelenek voltak: az ember és a felesége; de nem szégyellték magukat.
Milyen remek egy szó ez, amit mi férfiak amúgy elismerően a feleségünkre használni szoktunk a mai igénkből kölcsönözve: „oldalborda”.
Ez a kifejezés már önmagában és szimbólumrendszere szerint azt a hatást kelti, hogy a férfiből húsbavágó módon hiányzik valami, ami pedig nem más, mint a nő.
Persze akár meg is fordíthatnánk ezt a női oldalról: hiszen ők (ez is de szép szó!) nekünk férfiaknak a fele-ségünk lehetnek, azaz a fele részünk, a kiegészítésünk.
Hogy jobbik felünk-e, vagy a rosszabbik, az már az élet nagy kérdése sok esetben. :-)
Fele-ség: azaz nélkülük nem lehetünk egészek.
Amúgy vica-verza is állíthatom ezt: a nőknek is éppúgy szükségük van ránk, férfiakra, mint nekünk rájuk.
Kölcsönösen idézhetem Ádám mondatát, mint amit jó esetben az Évák is mondhatnának: a másik nem a „csontomból való csont, a testemből való test”.
Ádám szinte dalra fakad, de minimum verset ír örömében, amikor megpillantja ezt a lényt, tulajdonképpen önmagának a kiegészíményét, önmagának a sajátos részét.
És itt mégcsak nem is a pszichológia animus – anima-ira gondolok, azaz arra, hogy milyen sok női dolog lehet bennünk, férfiakban, és hogy milyen sok férfias dolog pedig a nőkben; de még csak nem is arra, ami most azért nagy port, botrányt?, ellenségeskedést kavar fel kicsiny hazánkban a genderes gondolkodásmód már mesekönyvekben is megjelenített eszméivel.
Nem, elsősorban arra gondolok, hogy ezek a mondatok azt fejezik ki, miszerint egyikünk sem tud meglenni a másik nélkül; még akkor sem, hogyha a magyar író találóan azt állítja, hogy hogy is érthetné meg egymás a nő és a férfi, elvégre mindkettő mást akar: a nő a férfit, a férfi a nőt.
Az Évák nem találhatják meg máshol a helyüket, csak az az Ádámok mellett, akiknek a hozzájuk érkezés az egymáshoz illeszkedésben, a harmóniában ölthet testet.
Éva teremtésének módja egészen különös.
Még ugyanis mindig a Paradicsomban vagyunk.
Még nem történt meg az ember bukása, még a bűn és a halál nem tört be a világba.
Ennek ellenére ahhoz, hogy Isten társat teremtsen neki, Ádámnak egy mély, halálszerű álomba kell merülnie.
Egy egészen erőszakos dolog történik vele, kvázi műtét, sebet vágnak az oldalára.
És belőle jön létre a másik – a kiegészítője, a fele-sége.
Utána Isten felébreszti, és „hozzáillő társát” odaviszi hozzá.
Örömtől repeső a találkozás ez, mintha önmagának valódi lényével és tükrével találkozna az ember.
Azonban a paradicsomi bűneset után totálisan felfordul ez az áldott teremtésbeli rend.
Ádám az átok kapcsán elszakad a mélyvalójától, azaz megfeledkezik az igazi szükségéről, méghozzá arról, hogy
Éva a saját testéből való test.
Rákényszerül, hogy küzdjön a biztonságért, a megélhetésért és közben még a saját testét – aki nem más, mint Éva – elhanyagolja.
Merthogy a házasságnak van egy különleges természete: mégpedig az, hogy amit beleteszünk, vagy amit nem teszünk bele, az teljes valóságával visszahat ránk.
Akár azt is ki merem mondani, hogy amit a másikkal teszünk, azt önnön magunkkal tesszük; amit a másik ellen elkövetünk, azt magunk ellen követjük el; amit a másik profitál belőlünk, abból mi profitálhatunk a legtöbbet
Az egykoron volt Éden-kerti bűneset így sodorta el a férfit a saját, legmélyebb kapcsolódási vágyától.
A nő pedig azt kénytelen azóta is átélni, hogy a tőle kiforduló férfi miatt még jobban felerősödtnek a félelmei, ezért aztán epekedni kezdett – vagyis az Ádámtól várja el mindazt, amit az Édenben lehetett volna megélniük, a teljes biztonságot.
Így történhet meg az, ahogy a férfi és a nő egyaránt ráutalódik Isten helyett egy másik emberre.
A bűneset, mint egy Alpok-beli lavina teljesen elsodorta a férfit és nőt egymás mellől, teljesen kisodorta őket abból a kötődési térből, ahol Isten-arcúvá válhattak volna együtt.
Vajon, tudjuk-e még mi, Ádámok, hogy mennyire hiányos az életünk az Évával való szeretet-kapcsolódás nélkül?
Vagy inkább dübörög bennünk helyette az átok hangja: elég az egzisztencia megteremtése!
Na és, kedves Évák?
Megtaláltátok-e az áhított megérkezettsé-
get Ádámotok mellett?
Vagy volt epekedés, lett csalódás, számonkérések.
Lehet máshova is illeszkedni, de vajon adhat-e csak egy karrier az egyik oldalon, vagy adhat-e pusztán az anyaság a másik oldalon olyan teljességérzést, amire őszintén vágytok ott belül?
Az oldalbordaság mellérendeltségre utal.
Augusztinusznak tulajdonítják a némiképpen ide-oda is fricskákkal telített, de mégiscsak nagy igazsággal teli mondást, miszerint:
”Ha Isten azt akarta, hogy a nő a férfi alárendeltje legyen, akkor a férfi lábából teremtette volna; ha azt akarta volna, hogy a férfi fölé magasodjon, akkor a férfi fejéből; de mivel középről teremtette, ezért aztán a két nem tagjai teljesen egyenrangúak.”
A nagy XVII. századi teológus, Matthew Henry ezt a mondatot felhasználva már így ír:
„Évát nem Ádám fejéből formálta Isten, hogy uralkodjon rajta, nem is a lábából, hogy rátaposson, hanem az oldalából, hogy egyenlő társa legyen, a karja alól, hogy védelmezze, és a szíve közeléből, hogy drága kincsként bánjon vele és szeresse.”
Sajnos, voltak korok és vannak helyek – idők még manapság is, amikor ez az igazság felborult.
Pedig látnunk kell a bibliánk második teremtéstörténetének ezen stílusos leírásából, hogy az egymásmellérendeltség mekkora áldás.
És ha azt mondjuk, hogy Ádám teremtése milyen felemelő a sok élőlény után, akkor pláne felemelő, Éváé.
Ádám porból lett, de Éva kétszeresen finomított porból – fogalmaz ismételten Henry.
A teremtés sorrendje is sokat elárul: a nő teremtésével éri el az az igazi csúcspontját!
A növények, halak, madarak, szárazföldi állatok után következik a férfi… és végül legutoljára a nő.
A férfi lehet a teremtés feje, de a nő igazából a teremtés koronája!
A nő nemcsak része, hanem elmaradhatatlan, szerves része Isten képmásának.
Ezért leszünk egymás segítőtársai, ahogy az ige fogalmaz nagyon találóan.
A segítőtárs – héberül „ezer”. mint kifejezés igencsak gyakran fordul elő a Bibliában, és egyáltalán nem alárendelt, vagy kisebbrendű szerepet jelent.
Az „ezer”, a segítőtárs olyan valaki, aki bizonyos értelemben erősebb annál, akinek segít – hiszen ezért tud neki segíteni.
A segítőtárs támogatást nyújt, és szükség idején segítségére siet a bajbajutottnak.
Ezt a szót használja gyakran a Biblia akkor is, amikor arról ír, hogy Isten segít népének, pl. 5. Móz .33-ban:
„Ő a te segítő(= ezer) pajzsod.”
Mindenesetre nagyon úgy tűnik, hogy egyetlen egy megoldásunk van a bűneset szétziláló és Isten eredeti tervétől elsodró erejével szemben: Jézus Krisztus.
Az Őbelé vetett bizalomban nem kell letagadni a valós szükségleteinket, vágyainkat, a létünk megoldatlanságát, sőt felvállalhatjuk még a szeretettel járó fájdalmat is.
Hiszen ki is tudná ezt jobban, mint Isten, aki
kiszolgáltatta magát a szeretet jogán az embernek, akinek meddő küzdelme népe szeretetéért oda torkollik, hogy még az Egyszülöttet is oda kellett adnia.
És Ő adta is.
Ádámnak sebet kellett elszenvednie az oldalán, hogy Éva megalkotódjon.
Krisztusnak még nagyobb sebet kellett elszenvednie az oldalán, hogy a világ újjá alakulhasson.
Mert hiszen Krisztusnak az emberiség a jegyese, az egyház a felesége, a hívő a társa.
És ahogy Ádám alámerül a halálba, a mély álomba, úgy kell ezt megélnie, azaz meghalnia a Krisztusnak is, hogy Belőle ezek után valami formálódjon.
Nevezhetjük azt akár egyháznak is, nevezhetjük simán csak hívőségnek, hívő létnek is.
De biztosan nevezhetjük Jézus társának.
És ahogy Krisztus ragaszkodik az embervilághoz, úgy kell ragaszkodnia Ádámnak Évához.
Ezért a férfi elhagyja apját és anyját...
Furcsának tűnhet, hogy kit szólít fel ez az igevers az elhagyásra és a ragaszkodásra!
Ádám az eredeti, és Éva a jövevény, még csak most lépett a színre, mert Éva készült Ádám számára.
Ezért a 24. vers pont fordítva volna logikus, nem?
A nőnek kellene a szüleit elhagyva a férjéhez ragaszkodnia; neki kellene áldozatok árán is a férfi életéhez csatlakoznia; neki kellene mindent megtennie azért, hogy ragaszkodásának semmi ne álljon az útjába! - Nem?
A Biblia mégis Ádámra rója e kötelességeket.
Neki kell elhagynia régi családját, és neki kell ragaszkodnia, ahogy az eredeti héber szó jelzi: tapadnia a feleségéhez.
Ugyanez a helyzet Jézus és hitvese, az egyház kapcsolatával: Jézus az, aki hátrahagyja korábbi családját – az Atyát és a Szentlelket, és Ő az, aki ragaszkodik az övéihez.
Az Ő áldozatkészsége és eltökélt ragaszkodása az tehát, amely meghatározó – ehhez ragaszkodjunk mi is!
