2017.07.09.

Lk.6,32-42

Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas.” „Ne ítéljetek, és nem ítéltettek. Ne kárhoztassatok, és nem lesz kárhoztatásotok. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsáttatik. Adjatok, és adatik nektek: jó, megnyomott, megrázott, megtetézett mértékkel adnak öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyan mértékkel mérnek viszonzásul nektek.” Példázatot is mondott nekik: „A vak vezetheti-e a világtalant? Nem esnek-e mind a ketten verembe? A tanítvány nem feljebb való mesterénél; aki pedig teljesen felkészült, az lesz olyan, mint a mestere. Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a saját szemedben pedig nem veszed észre a gerendát? Hogyan mondhatod atyádfiának: Atyámfia, hadd vegyem ki szemedből a szálkát! - mikor a saját szemedben nem látod a gerendát? Képmutató, előbb vedd ki a gerendát a saját szemedből, és akkor jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd a szálkát atyádfia szeméből.

Kellenek a szemek minden egyes közösségben!

Kellenek a szemek a hazában, a településen, az egyházban, a gyülekezetben, a családban.

A szem lát, a szem érzékel, a szem észrevesz, a szem figyel.

Minden egyes közösségben, ahol több ember együtt él, fontos, hogy legyen közös szemlélet, hogy legyen stratégia, hogy legyen lényeglátás, hogy legyenek víziók, hogy legyenek közösen felvázolt és elérésre kitűzött célok.

Egy közösség, a legkisebbtől a legnagyobbig, csak akkor működik igazán jól, amikor vannak, akik meglátják a lényeget, akik észreveszik a feladatokat és a küldetésüket.

Kellenek a szemek minden egyes közösségben!

A távollátók és a közellátók is éppúgy.

Testvérem októberben, első vendég-, bemutatkozó szolgálatom során még egy másik szemüveggel ismerhettek meg.

Az egy régi szemüveg volt, arra tökéletesen megfelelt, hogy a messze távolra eső homályos dolgokat élesebbé tegye a számomra.

Táblát nézni, távolba tekinteni, autót vezetni, a túloldali járdán valakit felismerni, egészen kiváló volt.

Azonban az elmúlt hónapokban azon kaptam rajta magamat, hogy már nemcsak a távoli dolgok érzékelése ütközik számomra nehézségbe, de a közelieket is egyre kevésbé látom.

Összekuszálódtak már előttem olvasás közben a betűk, elhomályosodott az okoskijelzőm, egy idő után már nem volt elég rövid vagy hosszú a kezem, hogy bizonyos apróbetűs útravalókat elolvassak.

Szóval, kénytelen voltam szemorvosom barátomat felkeresni, és megkérni, nézzük már meg, mi a baj velem.

Nos, ő megállapította, hogy bizony innentől kezdve vagy két szemüvegre lesz szükségem, amit aztán attól függően, hogy mire kell, cserélgetek az orromon; vagy pedig olyan szemüvegre, ami pedig fent a távolba lát, lent a közelire fókuszál.

Rendben, és megcsináltattam ezt a mostani okulárémat.

Akinek hasonló szemüvege van, nos, az tudja, hogy milyen nehéz megszokni ezt a kettősséget.

Az első hetekben homályosan láttam, míg meg nem szokta az agyam az új információkat, hullámzott előttem a világ, tébláboltam az utcán, botladoztam a lépcsőkön.

Most már egész jó, most már hozzáidomultam.

De az még mindig különös, hogy egyszerre vagyok távol-, és egyszerre vagyok közellátó.

Azaz, valójában rossz szemeim miatt igazából egyik sem, merthogy olyan külső eszközre szorulok, ami segít nekem abban, hogy egyáltalán valamelyest is élesen láthassak ide is, amoda is.

Már néhány hétnyi Füreden való élés után is jól érzékelem, mondhatni látom azt a nagyszerű dolgot, hogy a mi városunkban és azon belül a mi kis egyházközségünkben is bizony vannak olyanok, akiknek megadatott a távolba látás képessége, képesek előretekinteni és képesek felkészülni.

Ugyanakkor az is nagyon jó, hogy vannak olyanok is, akiknek pedig a közellátás karizmája adatott meg: olyan testvérek, akik pedig képesek az apró hiányosságokra felfigyelni, akik a problémák meglátására szakosodtak.

És jó, hogy vannak olyanok is, akik közelre és távolra is épp ugyanúgy jól látnak: érzékelik a fontos apróságokat, de nem vesznek el a kicsinységekben; ugyanakkor látják a távoli célokat is, de ettől még kiválóan tudják, hogy az addig vezető út mennyi sok-sok apró lépésből kell hogy álljon.

Jó, hogy vannak szemek, tekintetek a gyülekezetben - becsüljük meg őket.

A nagy ötleteket gyártókat éppúgy, mint a templom fele vezető úton a kis gyomokat kigazolókat; a gyülekezetépítő távlatokban tervezőket éppúgy, mint az előttük álló feladatokat kiválóan megszervezőket.

Azokat, akik finom süteményt hoznak a szeretetvendégségre, és nem csak azért, mert már most megismerték annyira az új lelkészüket, hogy az mennyire édesszájú; hanem elsősorban azért, merthogy tudják, apró közösségépítő alkalmakból, beszélgetésekből évtizedek gyülekezete és egyháza épül fel.

Jó, hogy vannak szemek, akik érzékelik, hogy valami jól megy, és azért merik kimondani dicséretüket; ugyanakkor ha hibát, tévedést, mulasztást látnak, nem restek szólni, hogy a rend visszaálljon, hogy a jó gyakorlat helyreigazodjék.

Annyira örültem annak, hogy az elmúlt héten, már vasárnap, az istentisztelet után nem sokkal kaptam jelzést arra, hogy Füreden milyen hagyomány alakult ki úrvacsorázni; és hogy azt jó lenne megőrizni.

Köszönöm a figyelő tekinteteket, azt, hogy mertek szólni, és nem engedték, hogy a lelkész az általános egyházi gyakorlata szerint végezze a dolgát e téren, és higgye azt, hogy jól végzi ezen dolgát, miközben nem.

Köszönöm, hogyha szolgálatom alatt észreveszik a jót, és abban megerősítenek; észreveszik a nem ildomost, és abban helyreigazítanak.

Lássuk meg hát a jót is, lássunk meg dicsérni, bátorítani, lássuk meg azt is, ami jól működik, és legyünk képesek meg is erősíteni azokat a dolgokat!

És lássuk meg a rosszat, hogy lehessen min javítani, formálni és fejleszteni; mert az építő kritika sokkal inkább előbbre visz, mint az, hogyha ráhagyjuk a dolgokat szótlanul a hamis látszat-béke kedvéért az embertársunkra.

Kellenek a szemek, és aztán kellenek a szavak és a tettek is a közösségben.

A szem észreveheti a szomorú vagy éppen az örömtől sugárzó arcokat, és „örülhet az örülőkkel, sírhat a sírókkal”.

A szem tudja, hogy most kacsintania kell, vagy ráripakodnia, hogy mosolyognia kell, vagy megkérdőjeleznie.

És hogy egészen egyszerű példákkal szemléltessem ezt a látófunkciót: a szem például észreveheti a templom előtt leejtett papír zsebkendőt, és felveheti, hogy a szemétgyűjtőbe tegye.

A szem láthatja, hogy kell egy új virág az oltárra, és hozza a frisset, hogy arra kicserélje a régi elszáradtat.

A szem látja, hogy neki most az a dolga, hogy kinyisson, hogy felmosson, hogy felolvasson, hogy megszerkesszen, hogy kivasalja az oltárterítőt, hogy felkapcsolja a lámpát, hogy kirakja az énekszámokat, hogy játsszék az orgonán; és sorolhatnánk a feladataikat a végtelenségig.

Mindnyájunkat szemnek rendelt el az Úr, hogy észrevegyünk, hogy meglássunk, hogy érzékeljünk.

Merthogy Ő is észrevett minket, Ő is látni akar minket, Ő is érzékel bennünket.

Az Ő irgalmasságából veszi észre a hívő ember, hogy neki magának is irgalmasnak kell lennie.

Az Ő megbocsátani tudásából látja meg a hívő ember, hogy neki magának is megbocsátónak kell lennie.

Az Ő adni-akarásából és – tudásából érzékelheti a hívő ember, hogy neki magának is adni akarónak és adni tudónak kell lennie.

Valahol ez a viszonzás elve jól érvényesül az embertársi kapcsolatainkban, de jól érvényesül Istennel való szövetségünkben is.

De – és itt most igénk végén a jézusi példázat szép képére utalok – akit szemnek rendelt az Úr, annak azt is előírja, hogy először „magába lásson”, hogy vegye észre a saját maga szemében a gerendát, és csak azután a másokéban a szálkát.

Hogy mindenki saját magának a rendbetételével kezdje, és akkor lesz ereje, kedve, energiája és képessége jól és jót tennie a közösség érdekében is.

Ernst Lange teológus mondta azt, hogy „prédikálni annyi, mint az igehallgatóval elbeszélgetni az ő életéről”.

Kiváló meglátás ez az igehirdetésről: meglátni, meghallani, érzékelni és elfogadni a lelkész szavából azt az üzenetet, ami a következő héten előremozdít.

Illetve, higgyétek el, testvéreim, minden egyes lelkészi beszédem elsősorban a saját szívemet átszűrt tanulság, először mindig saját magamba kell néznem, magamat megítélnem, hogy megszülethessék az átadandó üzenet.

Prédikálni nekem gyakran pont azt jelenti, hogy előbb a saját szemeimből kell kivennem a gerendákat, hogy aztán segítsek mások szeméből is kivenni a szálkákat.

Remélem, érzékelni fogjátok majd minden egyes prédikációmban, ahogy az ige először engem járt át, ahogy rajtam végezte el munkáját.

Merthogy nagyon nem szeretnék olyan lelkészetek lenni, aki a ti szálkáitokat piszkálgatja, közben pedig a maga hatalmas gerendái mögül kukucskál ki.

És végképp nem szeretném, hogy az a bizonyos hiba nem is a másikban van, hanem nagyon is bennem; ezért is irritál; hogy nem is a másik szemében van a szálka, hanem éppen hogy pont a saját gerendám nem is egy szálkája az, ami ott éktelenkedik a szemem előtt, és arról hiszem azt óriási tévedésként, hogy az már pedig a másik szemében van.

Remélem, hogy azt fogjátok majd leszűrni minden egyes mondatomból és lelkészként elvégzett tettemből, hogy először saját magamon gyűröm át, emésztem meg és rágom végig a dolgokat, és aztán hozom elétek; úgy, hogy az már előbb engem is át- meg átjárt, már engem is figyelmeztetett, kijavított, változtatott, fejlesztett, megragadott.

Higgyétek el, az ige így dolgozik bennem is.

És hálás vagyok, hogy ezt megteszi, merthogy alapvetően tudom magamról, jól ismerve önmagamat, hogy mennyivel könnyebben látom meg amúgy a másikban a hibákat, semmint észrevenném, hogy én miben vagyok híján, hogy mi az a rossz, amiből viszont én rendelkezem jóval többel.

Bizony előbb mindig a saját orromat kell megfognom, mert hamar esem bele abba a hibába én is, hogy kritikusabban szemlélek a kelleténél keményebben, hogy olyan dolgokon akadok fenn vagy mérgelődöm, amiket egykor egy-egy vállrándítással elintéztem; és még hosszú ideig sorolhatnám a saját gerendáimat.

Azt pedig gyakran látom magunkon hívő embereken, magamon is, hogy úgy gondolkodunk, mintha miránk már egészen más törvények vonatkoznának, mint általában a többi emberre; hogy mi ezt vagy azt még simán megengedhetjük maguknak, elvégre az még nem bűn, inkább csak ügyesség, nem vétek, hanem csak életrevalóság, és hát úgyse tudja meg szerintünk az ég egy adta világon senki.

Ne mutogassak hát újjal a másik szálkájára, amikor a gerenda nincs kiszedve az enyémből.

Ennek ön- és egymást figyelmeztető jelzése viszont ne engedje feledtetni annak a csodás ténynek a hírül adását is, ami egy nagy bátorítás, hogy Istennek viszont nem lehet elég koszos az életem/életünk, nem lehet benne elég mocsok, piszok, oda-nem-illő, merthogy Őneki mindenképpen kell ez az élet, mert Ő nem elítélni akar, nem kárhoztatni akar, hanem nagyon is szeret engem/minket.

Elviselni egymást azért megy, mert Ő elvisel minket.

A szemünkben lévő akadályok ellenére és mellett is Ő tanít meg minket nemcsak nézni, hanem látni is: úgy látni magunkat és úgy látni mást, ahogy, amilyen szeretettel Ő lát minket.

Nekünk is könnyebb lesz, hogyha nem egymáshoz hasonlítgatjuk magunkat, hanem Őhozzá, aki értünk emberré lett, hogy mi is jobb emberek lehessünk; aki asztalhoz telepedett a Hozzá nem igazán passzolókkal is, a kirekesztettekkel is, hogy mi is Hozzá idomuljunk.

Jézus így jött közel hozzánk beszédeivel és személyes beszélgetésekkel, hozzánk, akik gyakran nem látunk a szemünk elé tornyosuló akadályoktól.

Eljött, mert neki prédikálnia szavaival és életével annyit tett, hogy elbeszélgetett velünk az életünkről.