2018.01.21.

1.Pt.1,10-12

            Ezt az üdvösséget keresték és kutatták a próféták, akik a nektek szánt kegyelemről prófétáltak, kutatva, hogy melyik vagy milyen időről tett kijelentést a Krisztus bennük levő Lelke, amikor előre bizonyságot tett a Krisztusra váró szenvedésekről, és az ezeket követő dicsőségről. Ők azt a kijelentést kapták, hogy nem maguknak, hanem nektek szolgálnak azokkal, amikről most az evangélium hirdetői prédikálnak nektek a mennyből küldött Szentlélek által, és amikbe angyalok vágyakoznak beletekinteni.

            Lám-lám, még az angyalok is csak irigykedhetnek ránk! - derül ki Péter apostol levélrészletéből.

            Különös, hogy ezt állítja, minthogy sokkal inkább mi szoktunk irigykedve tekinteni hívő emberként az angyalok seregére; mi szeretnénk már ott lenni velük és köztük; mi nézünk fel rájuk, szolgálatukra, szerepükre, az Isten-közelségükre, a tűz-körüliségükre.

            Ugyanakkor mai igénkből meg pont a fordítottja látszik: még ők irigykedhetnek ránk, a mi emberlétünkre – arra, hogy minket hogy szeret az Isten, hogy miértünk mennyi mindent tett meg az Úr, hogy mi volnánk valójában számára a legfontosabbak, a szíve csücskei.

            Olyannyira, hogy nekünk még a bűnös állapotunkat is mily sokáig elnézte; hogy érettünk mennyi mindent elvégzett, hogy minket jobb útra tereljen; és hogy végül a legtöbbet, a legnagyobbat és a legfontosabbat is odaadta: az Ő Fiát, a megváltásunk zálogát.

            Krisztus értünk való emberléte, halála és feltámadása, a teljes személye bizony a legnagyobb csoda, és ebbe a csodába „vágyakoztak beletekinteni az angyalok” - teszi hozzá az apostol.

            Egykoron, ama karácsony előtt főangyalok lepték meg Máriát és Józsefet az üzenettel, hogy isteni gyermek lép bele a világba – nos, ezen főangyalok, Gábriel és társai, Rafael, Mihael, Uriel is csak elbújhatnak az embervilág mögé, mert ők csak egyszerű hírnökök lehettek, míg mi emberek meg is kaptuk ezt a csodát.

            Aztán angyalok seregei szálltak alá, és adtak át hírt, és irányították oda a pásztorokat „ellentmondást nem ismerő fenségességgel” Máriához, Józsefhez és a kisdedhez.

            Nem puszta angyali szolgálat volt ez, hanem – ahogy fogalmaz az Írás – „valamiféle roppant titok föltárása”.

            Ezek az angyalok bizony az üdvösség titkába tekinthettek bele akkor – és ámulattal csodálhatták, ahogy az embervilág mindebben részesülhet.

            Nem is tehettek mást ezek az angyalok, mint hogy dicsérjék az Istent – itt közöttünk, az ember világában, abban a világban, ahol amúgy ez a kivételezett helyzetbe lévő és megajándékozott emberiség nem Istent-dicsérni, hanem jobbára csak káromkodni tud.

            Nem is tehettek mást ezek az angyalok, mint hogy békességet hirdettek itt közöttünk, ebben a világban, ahol viszont napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre sajnos az egyik ember a másik ember ellen fordul.

            És mégis, az Istent meg nem érdemlő embervilág többet kap, mint a szolgálatot tevő angyalok: megkapjuk a Világ Világosságát, a létünk Megváltóját.

            Az Isten a méltatlan embert ennyire becsülte, hogy a mindig alkalmatlan időben is alkalmas időt támasszon neki.

            Az angyalok szívének meg más se lehetett a nagy vágya, mint hogy belenézhessenek ebbe a nagy titokba, hiszen ez az isteni fenséges titok nagyobb, mint a mennyek összes dicsősége.

            Ama karácsonykor az angyalok bizony csak vágyakozhattak beletekinteni, miként lett az Isten emberré, miként szerzett az embernek szabadítást, és miként hozta el az üdvözítő a megváltást és az üdvösséget.

            Azon a hideg júdeai éjszakai órán, egy egészen kicsi városka, Betlehem melletti mezőn elgördült a függöny, ami elválasztotta egymástól az eget és a földet.

            Nem csoda, hogy ezt kristálytisztán megértő angyalok kórusa megszólalt és felhangzott annak a néhány megdöbbent és ijedt pásztornak.

            Régóta és odavágyó szívvel, szinte ember akarván lenni készülhettek az angyalok erre a csodás kórusműre, hogy majd előadják.

            Gondolom, a columbos-s holywood-i hírességgel, a magyar származású Peter Falk-kal látták a testvérem a „Berlin felett az ég” című Wim Wenders filmalkotást.

            Talán az egyik legszebb film, amit eddig leforgattak itt a földön.

            Ebben a filmben is pont az a megdöbbentő, hogy az angyal, aki talán joggal örülhetne ezen kiemelt posztjának és égi tisztségének, végtelenül vágyni kezd az emberlétre; no, nem a halandóságra, hanem arra, hogy az ember mennyi minden olyat kapott az Istentől, amit még az angyalok sem, mennyi szeretetet, mennyi érzést, mennyi szépséget, mennyi áldást.

            Meglepő, de talán ezek után már nem akkora furcsaság, hogy a főhős angyal ember szeretne lenni.

            Mert így vannak ezek az angyalok – az egykoron is már szolgálok és a ma még mindig isteni munkában levők éppúgy.

            És nemcsak ők, hanem a régen volt próféták is, akik annyiszor és annyiféle módon harangozták be az érkező Krisztust – tán még ők is meglepődtek volna azon, hogy amiről egykor szólniuk kellett, amilyen jóslatokat annak idején szájukba adott Isten Szentlelke, hogy az hogy és mint teljesült be a történelemben.

            Angyalok és próféták csak vágyhattak arra, hogy megérthessék a csodás isteni szándékot és a különös égi módszert, amellyel lezajlott végül a megváltásunk.

            Persze nem tudom, hogy olyan hallgatóságra számítottak-e az egykori szózatot zengő karácsonyi angyalok, mint akiknek akkor ez a különös feladat adatott, hogy kórusukkal dicsérjék az Istent; és nem tudom, hogy arra számítottak-e a próféták, hogy olyan egyszerű pásztoremberek lesznek majd első hódolói a Kisjézusnak, mint akik aztán felkeresték a jászolbölcsős istállót?

            Nem hiszem, hogy arra számítottak.

            Nem gondolom, hogy pont azt gondolták volna, hogy Isten egy egyszerű szülepárnak adja oda nevelésre a saját Fiát; és nem gondolom, hogy gondolhatták azt, hogy pont tisztátalan, szentségtelen, szinte kaszton kívüli pásztorok lesznek azok, akiknek és akikről szólhat énekük, illetve jövendölésük.

            Egyáltalán nem biztos, hogy az angyalok és a próféták teljes egészében ismerhették volna a megváltás tervét és titkát, ahogy azt Péter apostol azt leírja, hogy ebbe a titokba még „az angyalok is csak vágyakoznak beletekinteni”; és „ezt az üdvösséget keresték és kutatták a próféták.”

            És ha Isten a mi tanácsunkat kérte volna abban, hogy hol teljesedjék be mindaz, amiről a próféták jósoltak régóta; és hogy hol lépjen fel az angyali kórus ezzel a mennyei kórusművel, és hol érjen be, illetve hangozzon el a világot és az elveszett emberi életeket megváltoztató bejelentés, akkor vajon mi is azt a betlehemi mezőt választottuk volna-e, vagy valami mást, hogy néhány éjszaka őrködő pásztornak előadassék a világ legszebb kórusműve és kikristályosodjék az ősi jóslatok tárháza?

            Nos, ezt se nagyon hiszem.

            És mégis így történt.

            Gondolhatnánk elsőre: mi az, Isten nem ért a marketinghez?

            Dehogynem!

            De még hogy ért!

            Csak Ő pont azt akarta, hogy a maga lehető legegyszerűbb formájában és a lehető legegyszerűbb körülmények közé születhessen meg az Égi Gyermek, hogy már ezzel is kifejezze, Ő ennyire lehajol az embervilághoz.

            Ezt talán bizony még a magasztos angyalok sem érthették meg – ők is inkább azzal számolhattak, hogy akár királyi vagy papi udvar az, ahova menniük kell.

            És nem.

            Isten marketingje kérdez kérdez és tanít minket.

            Van az Apostolok Cselekedeteiben egy etióp főember, a kandakénak, az ottani királynőnek a kvázi pénzügyminisztere.

            Ez a gazdag és gazdagsággal foglalkozó férfi mégis úgy válik lelki kincskeresővé, hogy egészen Jeruzsálemig elmegy, csakhogy meglelje a lelki békéjét és magát Istent.

            Boldogan talál rá a Szentírásra, Isten szavára; megvásárolja Ézsaiás próféta tekercsét, betűzgeti, olvasgatja, még a hazaút közben is a kezében tartja, mint egy drága kincsesládát – amely azonban zárva marad.

            Nem érti ugyanis azt, nincs meg hozzá a kulcs.

            Ott fekszik a térdén a tekercs, ott van a kezében az üzenet, de mégsem lehet az övé.

            Isten Igéje, evangéliuma lezárt kincsesláda, amibe – ahogy Péter apostol írja – angyalok is csak vágyakoznak beletekinteni.

            Hol van hát, micsoda a kulcs, ami azt kinyithatná?

            A Szentlélek ekkor küldi, viszi arra Fülöpöt az elhagyatott gázai útra, hogy találkozzon ezzel a kereső, de értetlen kincstárnokkal, aki megrekedt a próféták és az angyalok szintjén, mert nem fogja fel Isten valódi csodáját.

            És Fülöp viszi a kulcsot, a Lélek ajándékát, a Megelevenítőt, aki egyedül képes élővé, érthetővé, megszólítóvá és megrendítővé tenni a Biblia betűit, az égi üzeneteket, a prófétai jóslatokat és az angyali kórusokat.

            Ahogy Péter mondja, a Krisztus bennünk lakó Lelke az, amely kinyitja a kincsesládát, amely megérteti az egykoron volt és a velünk ma is zajló eseményeket.

            Ez a Szentlélek áldotta meg ökumenikus imahetünket is, hiszem, aki minden este egy-egy templomban, egy egy más-felekezetű igehirdetője által megnyithatta a szívünket, értővé, befogadóvá és válaszolóvá tehette az igeolvasókat és az igehallgatókat egyaránt.

            Kinyílt a „láda”, valóra vált a jóslat, kiderült az ég és kiderült az angyali szózat lényege, hogy ez a Kincs maga Jézus Krisztus!

            Őróla szól minden ígéret, Őrá mutat minden prófécia, Őfelé halad minden történet, Őróla zeng az angyali halleluja, és Őbelőle fakad a folytatás, az élet.