2017.09.17.

1.Móz.28,10-22

Elindult Jákób Beérsebából, és Hárán felé tartott. Egy olyan helyre ért, ahol eltölthette az éjszakát, mikor a nap lement. Fogott egyet az ott levő kövek közül, azt a feje alá tette, és lefeküdt azon a helyen. És álmot látott: Egy létra volt a földre állítva, amelynek teteje az égig ért, és Isten angyalai jártak azon fel és le. Odafönt pedig az ÚR állt, és ezt mondta: Én vagyok az ÚR, atyádnak, Ábrahámnak Istene, és Izsáknak Istene! Ezt a földet, amelyen fekszel, neked adom és a te utódaidnak. Annyi utódod lesz, mint a föld pora, terjeszkedni fogsz nyugatra és keletre, északra és délre, és áldást nyer általad, meg utódod által a föld minden nemzetsége. Mert én veled vagyok, megőrizlek téged, akárhova mégy, és visszahozlak erre a földre. Bizony, nem hagylak el, amíg nem teljesítem, amit megígértem neked. Amikor Jákób fölébredt álmából, ezt mondta: Bizonyára az ÚR van ezen a helyen, és én nem tudtam! Félelem fogta el, és így szólt: Milyen félelmes ez a hely! Nem más ez, mint Isten háza és a menny kapuja. Reggel fölkelt Jákób, fogta azt a követ, amely a feje-alja volt, fölállította szent oszlopként, és olajat öntött a tetejére. Azután elnevezte azt a helyet Bételnek, azelőtt Lúz volt annak a városnak a neve. És ilyen fogadalmat tett Jákób: Ha velem lesz Isten, és megőriz ezen az úton, amelyen most járok, ha ad nekem ételül kenyeret és öltözetül ruhát, és békességben térek vissza apám házába, akkor az ÚR lesz az én Istenem. Ez a kő pedig, amelyet szent oszlopként állítottam föl, Isten háza lesz, és bármit adsz nekem, a tizedét neked adom.

Az álom egy intim pillanat.

Tudományosan talán nem más, mint az ébren töltött létünk eseményeinek rendszerbe szervezése, szerintem viszont sokkal inkább Isten – már-már elfelejtett – sajátos nyelve, amivel üzen nekünk.

Lehet, hogy az álom csak a mélyalvás agyi impulzus-dömpingje, szerintem meg ennél jóval több: a lelkiismeret sajátos megszólalási helye.

Az álmokkal ébren is szívesen foglalkozunk - szívesen álmodozunk + Azt kívánjuk egymásnak lefekvés előtt, hogy szép álmokat + Reggel azt kérdezzük gyerekünktől: mit álmodtál? + Amúgy meg, úgy szeretnénk tudni, hogy a másik ember mit álmodik, mi jár a fejében, min töri a fejét, miben sántikál és mesterkedik, miben gyötrődik, esetleg mit forral.

A hívő ember pedig talán azt tudná meg szívesen, hogy Isten mit gondol, mit álmodik a dolgokról, a világról.

És vannak rémálomszerű élményeink is.

Az elmúlt hét tragikus eseményei itt a templomunknál, lelkész úr megtámadása, az érthetetlen, ösztönös, beteg és szörnyű indulatok mintha a múlt vasárnapi prédikációs textusunk igéjét hozták volna egészen közel hozzánk – a káinság lesújtó csapásaival.

Sokféle álommal élünk, ébren és alvóan egyaránt.

Jákobnak, az egyik zsidó ősatyának az álomlátás többször is megadatott: a nagy menekülése elején és annak végén is egy-egy álomban tárul fel előtte Isten: mintegy keretezve megtérését, a ficsúrból érett népvezetővé válását.

Mai igénk az első nagy álomlátása: egy potenciális vezetőnek, egy elesett embernek, egy életerős, bátor csalónak, vagyis inkább egy összetört csalónak álma – ezeknek mindnek, de legfőképp az utóbbinak.

Italán jól ismerjük az alaphelyzetet: a kisebbik ikertestvér, Jákob, egy tál lencséért megszerzi Ézsautól, a bátyjától az elsőszülöttségi jogot; majd pedig csalással megkaparintja vak apjuktól, Izsáktól az atyai áldást is.

Két olyan dolgot, ami fő a zsidó családjogban.

De mit ért ezekkel? - semmit se tudott velük kezdeni, hisz a csalással szerzett javak védelmet nem adtak neki.

Menekülnie kellett apja és testvére haragjától, és menekülnie kellett a saját belső lelki tusáitól, harcaitól is.

Egy szánalmasan vívódó ember lett, akit mindenki üldözött – legalábbis azt hihette: és aki még a saját bűne elől is futott – de mindhiába, mert a lelkiismeret-megszólalás elől nem lehet csak úgy elfutni.

Belesodródott, azaz belesodorta magát egy kilátástalan élethelyzetbe, ahonnan aztán már nem volt más emberi kiút, csak a futás, a menekülés.

A mindennapok forgatagába és szituációiba belesodródó ember azért kerül oly mélyre és távolra, mert nem veszi komolyan az isteni alapszabályokat: talán mert egyszerűen úgy hozza az élet + talán mert nem is értjük, mi miért történik velünk + talán mert nem figyeltünk + talán mert más sodort bele bennünket különféle helyzetbe: életkorunk, betegségeink, kudarcok, válság, érzéketlenség.

Belesodródás – benne van e szóban a kilátástalanság, a sorsszerűség, de leginkább benne van a tehetetlenség.

Belesodródunk az olyan helyzetekbe, amelyekben aztán rádöbbenünk: hiába van meg mindenünk, még sincs semmink, ami kapaszkodó lehetne és megoldást jelentene.

Remélem, ilyenkor végül arra is rájövünk, hogy milyen tehetetlenek vagyunk Isten nélkül.

Sodródó létünkbe hadd hirdessem viszont annak örömhírét, hogy Isten viszont teljesen képben van velünk.

Lehet, hogy azt mondogatjuk: rajtam már az Isten sem segíthet, de erre én csak annyit kérdezek: Biztos?

Lehet, hogy mélységeinkben önigazoltan azt mondogatjuk: Isten, miért pont én? Miért pont engem?

Talán Luther nagy bibliai idézetét éljük meg: „Ó, én nyomorult bűnös, ki szabadít meg engem ebből?”

És talán nem is baj, ha végre úgy látjuk magunkat, mint láthatta a lefekvése előtt Jákob: földre roskadóként.

De! - hitünk üzenetét tolmácsolja Reményik Sándor „Kegyelem” című verse, amelynek egy kis részletét idézem: „Akkor megnyílik magától az ég, S egy pici csillag sétál szembe véled, S olyan közel jön, szépen mosolyogva, Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.” - megnyílik magától az ég.

Ezt a „magától”-t hozta el Jézus nekünk: a kegyelmet, az előttünk megnyíló eget, egy pici csillagot (és nemcsak a betlehemit), hanem annál nagyobb fényt, a Világ világosságának, Krisztus életbe-ragyogásának fényét.

Megnyílt az ég, mint Jézus megkeresztelésekor: „Ez az én szeretett fiam” - szólt a felhőkön át az égi szózat + Megnyílt a megdicsőülés hegyén, amikor Jézus Mózessel és Illéssel beszélgethetett + Megnyílt Jézus halálakor, amikor meghasadt a templom elválasztó kárpitja + Megnyílt feltámadásakor, amikor kinyílt a zárt sír kőkapuja

István diakónus vértanú agyonverésekor ezt látta – olvassuk az Ap.Cselben.: „Íme, látom az eget megnyílva…”

Megnyílt az ég: még ha nem is értjük a belső harcainkat, akkor is; még ha nem is tudjuk, mi harcol bennünk; még ha oly biztosan is foglalunk állást; még ha nem is tudjuk, hogy valamit helyesen gondolunk.

Isten mindezt látja: Jákob csaló voltát sem feledte; de Ő nem egy Jákobot, hanem új nevén, egy Izraelt akart.

Mert Isten mindig helyesen ítéli meg az embert: látja a bűnösséget is, de látja a kiutat is – persze nem emberi produktumként és kiválóan megőrzött alapértékként; hanem látja a lehetőséget, amit egyedül csak Ő adhat mindenkinek.

Látja, hogy mit tett Jézus értünk; és látja a Jézussal helyreállított viszonyt közte és az ember között.

Isten úgy állítja helyére a megtört életű embert, hogy önmagáról beszél és szinte bemutatkozik, ki is Ő nekünk: Ő  az atyáink istene – mondja Jákobnak is.

És ezt nem árt tudni a válsághelyzeteinkben, hogy olyan Istenünk van, akinek tényleges köze van hozzánk, merthogy már az atyáinkhoz, az őseinkhez is köze volt.

Isten a múlt, az ősök láncolatának és az elődök hitének, Istenkapcsolatának emlegetésével egzisztenciális biztonságot ad a földönfutónak: „gondoskodom rólad, ne aggódj; helyreállítalak; ahogy az őseiddel is megtettem.”

A válsághelyzetekben jó tudni: Isten a tied, ahogy eleidé is volt – és Ő gondoskodni fog rólad, akármi is lesz.

Merthogy terve van veled – nos, ez az isteni menetrend, ez az isteni elsősegélycsomag.

Két szép jelkép is előkerül a mai történetben:

1. Kő: „Kő lesz a vánkosom” – szoktuk énekelni a a kedves temetési énekünkből is.

Nos, sajátos egy párna a kő, ami igaz, az igaz.

Nem egy kényelmes helyzet kővel a fej alatt aludni.

Kérdezheted, hogy miért nem a ruháját gyűrte inkább Jákob a feje alá? – az sokkal kényelmesebb lett volna, és nem gémberedhetett volna el akkor úgy reggelre a nyaka!

Talán azért nem ruháját levéve azt használta párnaként, mert félt üldözőitől, és nem akart mélyen álomba merülni, hogyha menekülnie kell, akkor felpattanhasson?

A kő ebben biztos segített, elég kényelmetlen lehetett egy kellemes alváshoz – könnyen fel lehetett ébredni róla!

Meg aztán, a kő a sírokra való, … vagy oltárnak.

Miért azt tette a feje alá?

Talán azért, hogy reggelre felállíthassa (ahogy tette is) az Istennek szánt oltárnak, emlékoszlopnak.

Talán már lefekvésekor is arra készült, hogyha túléli az éjt, akkor Istennek kell hálásnak lennie, és oltárt kell emelnie a minden élethelyzetet megoldó Istennek.

2. Létra: amin lifteznek fel- s le az angyalok.

Sajátos mozgólépcső - míg a kő a fekvő, horizontális, vízszintes sík, addig a létra a vertikális, a függőleges rész.

Weöres Sándor idézete jut eszembe a létráról: „Örömöm sokszorozódjék a te örömödben. Hiányosságom váljék jósággá benned. Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél. Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.”

Jákob lajtorjája, létrája: egyesek szerint ez már egyenesen Jézus mennybemenetelének az előképe és Bábel tornyának egy amolyan pozitív ellenpontja.

A katolikus lexikont idézem: „az ember akkor jut el Istenhez, ha Isten létrát készít számára” - nahát, milyen szép egy protestáns hitelv köszön vissza katolikus testvéreinktől!

Egy biztos: ezt a létrát Jézus önmagával azonosította földi szolgálata során, amikor azt mondta: Ő az „út”, Ő az összekötő létra a menny és a föld között.

Segítségével bárki győzhet önző és vad énje felett.

Ő hidalta át a bűn okozta szakadékot, amely Isten és az emberiség között tátongott.

Keresztes Szent Jánosnak „A lélek éjszakája” című művéből idézek, aki szerint Jákob létrájának a fokai valójában a lelki tökéletesedés fokozatai: „mivel ama létrafokok, mik a fölszállásra szolgálnak, ugyanazok a fokok alkalmasak az alászállásra is: ugyanazok a fölismerések, mik lehetővé teszik a lélek Isten felé való fölemelkedését, alkalmasak arra is, hogy a lélek alázatossá váljék. Mivel a valóban Istentől származó sugalmazások sajátja, hogy egyszerre teszik alázatossá s emelik fel a lelket. Ezen az úton: alászállni annyi, mint fölemelkedni, és fölemelkedni annyi, mint alászállni: mert »aki megalázza magát, fölmagasztaltatik és aki fölmagasztalja magát, megaláztatik«”.

Hogy emel fel Isten?

Úgy, hogy ne kelljen kényelmetlen kő a fej alá; hogy ne kelljen trükkökhöz folyamodni, hogy nem kell már más létrát vágyni - mert Isten személyesen közénk jött Jézusban.

Nem kell már más létrás csodákra vagy álmokra várni, mert Ő értünk megszületett, meghalt és feltámadt.

Jákob, mielőtt álomba szenderült volna, arra gondolhatott, hogy bárcsak Isten meglátogatna engem + hogy közelítene hozzám + ha megoldást kínálva segítene!

Jézus óta mi már nyugodtan alhatunk: mert Ő közénk érkezett megoldásként az égi létrán, emberként itt járt-kelt közöttünk, hogy félreismerhetetlenül megmutassa, hogy ő a mi elérhető, megszólítható szabadítónk!

Mekkora csoda, hogy Isten nem a csalást, a bántást és a becstelenséget látja, amit egyébként utál, hanem a Jézusban minket megelőző kegyelmét.

Isten megelőz: már akkor adja áldását, amikor még meg sem történt bennünk a változás.

Isten ismeri a Jákobok szíve vágyát és bánatát, ismeri a keresését és a lélek-űrjét is; ezért Isten a belső indítékokra és kegyelmes magára nézett, és nem arra, hogy méltók-e Jákobok jellemükben és tetteikben Hozzá.

Ez a megelőző, a csak úgy magától kegyelem.

Ez nem azt jelenti, hogy elfeledte volna bűneit: Jákob bűnének következményeit és a száműzetést nem hárította el Isten az áldással együtt.

Viszont segítséget ígért Jákob igazzá válásához: jellemformáló tapasztalatokon, nehézségeken vezette át őt, hogy hibái maradéktalanul kiégjenek belőle.

Hogy aztán évekkel később egy másik álomban, ismerős történetben majd végképp megharcoljanak egymással: ott aztán az ember Jákobként tudja kimondani Istenének az egy egész életen át való küzdelem után: „Uram, nem bocsátalak el, amíg meg nem áldasz engem.”