2020.03.29.

Zsid 10,19-25

Mivel pedig, atyámfiai, teljes bizalmunk van a szentélybe való bemenetelhez Jézus Krisztus vére által, azon az új és élő úton, amelyet ő nyitott meg előttünk a kárpit, vagyis az ő teste által; és mivel nagy papunk van az Isten háza felett: járuljunk azért oda igaz szívvel és teljes hittel, mint akiknek a szíve megtisztult a gonosz lelkiismerettől, a testét pedig megmosták tiszta vízzel. A reménység hitvallásához szilárdan ragaszkodjunk; mert hű az, aki ígéretet tett. Ügyeljünk arra, hogy egymást kölcsönösen szeretetre és jó cselekedetre buzdítsuk. Saját gyülekezetünket ne hagyjuk el, ahogyan egyesek szokták, hanem bátorítsuk egymást; annyival is inkább, mivel látjátok, hogy közeledik az a nap.

Michael Ende „Momo” című örök klasszikusában  áll Bepponak, az utcaseprőnek a megindító és elgondolkoztató ars poeticája.

   Néhány sorát hadd idézzem ide, ami alapigénk kapcsán, testvéreim számára - az ugyan üres templomunkban, de a mégsem és soha nem üres szívűeknek, a most is a honlapunkon, a fb-on és a FüredTv-ben ezt az istentiszteletet hallgatóknak:

Beppó... „Szerette a munkáját és alapossággal végezte. Tudta, hogy nagyon fontos munka.
Söpörte az utcát, lassan söpörte, de megállás nélkül. Minden lépésnél lélegzetvétel, minden lélegzetvételnél söprés. Lépés – lélegzetvétel – söprés. Közben néha azért kicsit megállt, s elgondolkodva maga elé nézett. Aztán megint tovább – lépés – lélegzetvétel – söprés. …

– Látod, Momo – mondta aztán úgy példaképpen –, ez így van: az ember elõtt néha egy hosszú utca van. Azt gondolná, szörnyen hosszú; ennek sose ér a végére, gondolná.
            Egy ideig hallgatagon nézett maga elé, majd folytatta:
            – Aztán elkezdi az ember, iparkodik. És egyre jobban iparkodik. Ahányszor fölnéz, látja, nem lesz kevesebb, ami elõtte van. Még jobban nekiveselkedik, félni kezd, végül a szuflája is elfogy, nem bírja tovább. Az utca meg még mindig ott van elõtte. Így nem szabad csinálni.

   Gondolkodott egy sort. Aztán tovább beszélt:
            – Sose szabad egyszerre az egész utcára gondolni, érted? Csak a következõ lépésre kell gondolni,
a következõ lélegzetvételre, a következõ söprûvonásra. Aztán megint csak a következõre.

Megint megállt, aztán töprengett, aztán hozzátette:
            – Akkor örömet okoz. Ez fontos, mert akkor végzi az ember jól a dolgát. És így is kell, hogy legyen.

– Ismét hosszú szünet, majd a folytatás.

– Egyszer csak észrevesszük, hogy lépésrõl-lépésre végigértünk az utcán. Észre se vettük, és a szuflánk se maradt ki. – Bólintott magának, s azt mondta befejezésül: – Ez fontos.”

Testvéreim, most az igazán fontos dolgoknak van itt az ideje a nagy otthoni önkéntes családi magányunkban.

A kérdések feltevésének, a számunkra fontos emberekkel való (szigorúan az eszközökön keresztüli) kapcsolattartásának, a belső hangokra való figyelésnek, az elfogadásnak és a hitnek, hogy mindig van tovább…

Még akkor is, ha most még nem igazán látjuk az utca végét.

A Zsidókhoz írt levél ismeretlen szerzője ezt ilyen különlegesen fejezi ki a korának mégis örökérvényű mai nyelvén: „a reménység hitvallásához szilárdan ragaszkodjatok!”, azaz az Isten-kapocs helyére-kerülése még ebben az időben is, sőt, ilyenkor méginkább a legfontosabb; aztán pedig úgy szól, az Istennel való vertikális rendezés után a horizontális síkra terelve a szót: „Ügyeljünk arra, hogy egymást kölcsönösen szeretetre és jó cselekedetre buzdítsuk.”

Mintha az otthoni, a már nem is tudjuk, mihez kezdjünk magunkkal, meg a körülöttünk lebzselő gyerekeinkkel és különösen is a rettegő időseinkkel állapotunkban; mintha ebben a sajátos, nem megszokott és ránkszakadt „unalmunkban” keresztrejtvényt fejtenénk; nos olyan ez: helyére kell, hogy tevődjék a függőleges, aztán majd alakul a vízszintes is; máskor meg meg kell fejteni a vízszintest, hogy aztán kijöjjön belőle a függőleges.

            Valamelyik sorbanállásomkor, talán a patika előtt, mondta nekem egy amúgy eddig számomra ismeretlen füredi lakhelytársam: „nos, itt van közöttünk az a sárga veszedelem, amiről a biblia is ír.”

            A sárga veszedelem, amiről az őseink is olyan előszeretettel beszéltek, a nagy háborúk utáni, országszétmarcangolások utáni, hideg- és terrorháborúk utáni következő nagy vészidő.

            Nos, én nem tudom, hogy tényleg a sárga veszedelem jött-e el közénk, és merem azt hinni, hogy ez egyáltalán nem is ez a fontos.

            Az egyik orvos barátom mondta egyszer rég erre a sárga veszedelmes felvetésre, pusztán csak ennyit:

            „Manapság úgyis minden Kínából jön…”

            És valóban.

            Úgyhogy azt hiszem, tényleg nem ez a fontos.

            Nem az ijesztegetés, hanem a tisztánlátás a fontos.

            Nem a pánikkeltés, hanem a helyes felelősségteljes gondoskodó bölcsesség a fontos.

            Nem a keresztyéninek tűnő eszkhatológikus világvége apokailtikus időket idéző ostorcsattogtatás, hanem a reménység és a kölcsönös szeretet a fontos.

            Az a fontos, hogy most – így kikényszerítetten a vírustól, az élettől, magunktól és az emberi hatalmaktól, no meg az Istentől kikényszerített – meg tudjunk állni.

            Akár hetekre, hónapra is, meg ami utána jön a számos következményének, gazdasági, egészségügyi, filozófiai és ideológiai következményének az elviselésével is.

            Remélem, ez a idő otthon és magunkban, megtanít végre minket a dolgokat átértékelni.

            Megtanít például a kis dolgoknak is örülni, a hétköznapiaknak és a természetesnek hittnek is örülni, az eddig olyannyira magától értődőnek is örülni, az Istentől mindig elvártnak és eddig meg sem köszöntnek is örülni.

            Tudjunk remélni és egymásra ügyelni, még akkor is, hogyha most még nem látjuk az utca végét.

            Annyi, de annyi mindent nem látunk vagy nem láttunk eddig tisztán; annyi, de annyi minden dologra voltak eddig kész válaszaink; most ezeket is érdemes átgondolni.

            És érdemes kérdezni is, felfele kérdezni is.

            Merjük Istent megkérdezni: Uram, mi vár majd minket az utca végén?

            De azt is hadd kérjem, hogy merjük megkérdezni Tőle azt is, hogy: Uram, Ki vár minket az utca végén?

            Kérdezzük meg, hogy ki és mi a fontos számunkra?

            Most, nem is kevés időt kaptunk a kérdések feltevésére és a válaszok keresésére.

            És talán kaptunk ezek mellé még egy csomó új lehetőséget is.

            És ah már teljes a bizodalmunk abba a bizonyos égi szentélybe való bemenetelünkről, akkor lássuk be, hogy Isten a megpróbáltatásaink és ráeszméléseink, a kétségeink és kérdéseink közepette is velünk van!

            Ő az, aki bennnünket is ott, az utca végén, és Ő az, aki kísér minket saroktól sarokig, lépésről lépésre.

            Lehet, hogy a következő lépés az lesz, miután mégnézted, meghallgattad azt az istentiszteletet, hogy egy mosolyt adsz annak, aki melletted ül és ugyanezt hallgatta, nézte veled, pedig a nagy összezártságotokban már gyakran egymás idegeire is mentetek az elmúlt napokban.

            És lehet, hogy a következő lépés pedig az lehet, hogy rámessengerezel egy régen látott – hallott ismerősre; vagy felhívod telefonon a testvéredet, akivel már régen váltottál szót; vagy ráírsz egy sms-t vagy egy mail-t arra, akivel évekkel ezelőtt összekülönböztél.

            Aztán lehet, hogy a reménységed arra ösztönöz utána az egymásra való ügyelésben, hogy felajánlod a szomszéd idős néninek, hogy neked úgyis menned kell vásárolni, neki is szívesen meghozod azt, amire szüksége van – és (szigorúan csak úgy) maszkkal és kesztyűvel átadod neki 2 métert megtartva a küszöbénél.

            Amikor az egymásra való odafigyelésről beszélünk, akkor ne gondoljuk valami egészen különleges, vagy hatalmas tettekre, csupán arra, hogy a mindennapjainkat figyelemmel éljük meg.

            Ha erre megtanít ez az időszak, akkor még akár azt is ki merném jelenteni, hogy igazán nagy haszna volt.

            Az olyan mindennapi dolgok újratanulására és újrahasznosítására gondolok, mint egy mosoly, mint egy köszöntés, mint egy bocsánatkérés, és még ki tudja, mi minden; amelyek amúgy nemcsak hogy másoknak jelenthetnek sokat, hanem sokszor észrevétlenül is Istent szolgáljuk általuk.

            A legapróbbnak tűnő dolgok, mint például az ajtó gyengéd becsukása, a csendes jövés-menésünk, vagy a halk szavunk az egymásra való kölcsönös odafigyelést jelenthetik.

            Az „egymás” szót több mint ötvenszer említi az Újszövetség.

            Íme, csak néhány összefüggés ezek közül, amiben elhangzik: szeretnünk kell egymást; imádkoznunk kell egymásért; biztatnunk kell egymást; buzdítanunk kell egymást; köszöntenünk kell egymást; szolgálnunk kell egymást; tanítanunk kell egymást; el kell fogadnunk egymást; tisztelnünk kell egymást; hordoznunk kell egymást; meg kell bocsátanunk egymásnak; alá kell vetnünk magunkat egymásnak; elkötelezettnek kell lennünk egymáshoz, stb..

            Látszólag könnyebb lenne egyedül szentnek lenni, de ez hamisítvány lenne, mert az elszigeteltség megtévesztő.

            Ha nincs senki, aki próbára tegyen, akkor érettnek gondoljuk magunkat - a valódi érettség viszont az Istennel és az emberi kapcsolatainkban mutatkozik meg.

            Alan Jamieson – egy ausztrál lelkész és szociológus – „Az egyháztalan hit” című könyvében arról beszél, hogy az egyházat elhagyók alapvetően általában nem dogmatikai okok miatt távoztak a gyülekezetből, hanem elsősorban hiteltelen emberi és közösségi okok miatt.

            Azt mondja írásában, hogy úrja „barátkozó-érzékeny” gyülekezeteknek kellene lennünk, és átgondolnunk, hogy mit tanulhatnak az egyházat elhagyóktól.

            Talán az egyháznak pedig éppen ezt kellene megtanulnia ebben az időben, és kilépnie a megszokott bűvköreiből és templomi kényelméből, még akár így is, a modern világ új kihívásait jelentő eszközökön keresztül is.

            A végét még nem látjuk, de tudjuk, hogyan kellene serpenünk az utcát, mindig a következő lépésre, szóra, mozdulatra figyelve; és ezt most egy életre megtanulva ebből a járványból.

            Legyünk hát reménységgel, és ügyeljünk egymásra – most különösen is, de – amikor Isten kivezet bennünket ebből az állapotból – akkor is majd mindenképp.