2018.03.04.

Ez.20,32-37;42-44

            Semmi sem lesz abból, amin ti gondolkoztok, amikor azt mondjátok: Legyünk olyanok, mint más nemzetek, mint a többi országok népei, akik fát és követ tisztelnek. Életemre mondom - így szól az én Uram, az ÚR -, hogy királyotok maradok erős kézzel és kinyújtott karral, de kiáradó, lángoló haraggal is. Kivezetlek majd benneteket a népek közül, és összegyűjtelek az országokból, amelyekbe szétszóródtatok, erős kézzel, kinyújtott karral és kiáradó, lángoló haraggal! Elvezetlek benneteket a népek pusztájába, ahol szemtől-szemben állva törvénykezem veletek. Ahogyan őseitekkel törvénykeztem Egyiptom pusztájában, úgy törvénykezem veletek - így szól az én URam, az ÚR. Átterellek benneteket pásztorbotom alatt, és beveszlek a szövetség kötelékébe. Akkor majd megtudjátok, hogy én vagyok az ÚR, amikor beviszlek benneteket Izráel földjére, abba az országba, amelyről fölemelt kézzel tettem esküt, hogy őseiteknek adom. Ott majd visszagondoltok arra, hogyan éltetek, és mi mindent tettetek: hogyan tettétek magatokat tisztátalanokká. Akkor megundorodtok magatoktól, olyan sok gonoszságot követtetek el. Akkor majd megtudjátok, hogy én vagyok az ÚR. Az én nevemért, nem pedig a ti gonosz életetek és romlott tetteitek szerint bánok így veletek, Izráel háza! - így szól az én Uram, az ÚR.

            Amíg Áronnal várandósok voltunk, minden este, ha csak lehetett, olvastam egy mesét – egyrészt Sárának, másrészt a kis pocaklakónak.

            Elsősorban azért, mert a pszichológiai szakirodalom egyértelműen azt állította, hogy az milyen jót tesz a a kismamának és a babának; másrészt azért, mert azt ígérték ugyanezek a hiper-szuper, amúgy egymásnak sokszor ellentmondó gyermeknevelő szakkönyvek, hogy később így fog majd emlékezni az apára a megszületett kisbaba.

            Nos, talán bejött a jóslat: tényleg meg lehet nyugtatni a hangommal a már megszületett apróságot, aki egyébként alapvetően képes minden szülői következetességünket porig alázni, de ezt nem: ezt szereti, ezt felismeri, erről méhbeli emlékképe és élménye van: apa mesél, apa hangja ismerős.

            Ezért most is mesélek, ha csak lehet.

            És ezek között a 9 hónapnyi folyamatban előkerülő mesék között ott volt az „Ezeregyéjszaka meséi” is.

            No, ez persze nem jóslat, hogy milyen kulturájú világ várhat a gyermekemre, és nem is az előretörő migránshullám miatt meséltem neki már ekkor arab meséket, hanem azért, mert azt emeltem le sokadikként a polcról, amikor már a magyar népmesék jócskán kifogytak.

            És persze szeretem is ezeket a tanulságos meséket, amelyek közül most egyet hadd osszak meg igénk kapcsán testvéreimmel is:

            Az egyik történet szerint az egyiptomi kalifa elé odahurcolnak egy szegény szerencsétlen halászembert, azért, merthogy a vezérnek elégtételt kellene szolgáltatni ennek a halásznak a bizonyos őt ért fájó sérelmekért.

            A nagy kalifa, aki városában az élet és a halál ura volt, és semmiféle emberi törvény vagy külső szabály nem kötötte őt, így szólt a halászt elé vivő szolgájához:

            – „Azon leszek, hogy megkapja jussát. Ha Isten az én kezem által nyomorúságot ad neki, az lesz a része, ha pedig szerencsét hoz neki általam, az lesz a része!”

            Aztán fogott egy papírt, felvágta azt ezernyi kis darabra, és így szólt a szolgájához:

            – „Írj ezekre a cetlikre saját kezűleg különböző összegeket, az egy dinártól az ezer dinárig; no meg tisztségeket: akár a helytartóságot vagy akár még az emírséget is; a legalacsonyabbtól fel egészen a kalifaságig; aztán írjál még fel továbbá húszféle büntetést a legenyhébbtől egészen a halálbüntetésig. Aztán hozd ide a halászt, és azt parancsolom akkor neki, hogy húzzon ki egy papírt ezek közül, miközben csak te meg én tudjuk, hogy valójában mi áll rajtuk. Bármi is lesz rajta, amit kihúz, én azt megadom neki, még ha a kalifaság lenne is, még azt is: én lemondanék róla és átadnám neki, és egy percig sem irigyelném el tőle. De ha akasztás, csonkítás, pusztulás áll rajta, nos, azt is megkapja…”

             Mikor a halászt a szolga a kalifa elé citálta, a kalifa így szólt a szerencsétlen sorsúhoz:

            – „Lépj ide és végy ezek közül a papírok közül!”

            A halász odalépett, kivett egy papírt és odaadta a szolgának, hogy az felolvashassa:

            - „Ó, emír, az jött ki rajta, hogy a halász 100 botütést kell hogy kapjon!”

            A kalifa megparancsolta, hogy botozzák meg; és persze parancsát teljesítették is hű szolgái, és száz botütést mértek szegény mit sem sejtő, igazát kereső halászemberre.

            Amikor felkelt a halász, így kiáltott a kalifa felé:

            – „Isten átka legyen ezen a játékon!”

            Ekkor a szolga, nem bírva a most már halmozott igazságtalanságot, így szólt urához:

            – „Ó, emír, ez a szerencsétlen eljött eléd, hogy igazságot kapjon; és most térjen haza még inkább megszomorodva?! Hadd vehessen még egy papírt, talán kijön neki valami, amivel hazatérve segíthet magán szegénységében!”

            A kalifa így szólt:

            - „Rendben. Legyen úgy. Húzhat egy újabb cetlit. De ha húz egy papírt, és a halál jön ki rajta, akkor én biz megöletem, és annak te leszel az oka!”

            A szolga így szólt:

            – „Ha meg is kell halnia, akkor is legalább megpróbáltuk, és akkor legalább nyugta lenne.”

            Húzattak hát a halásszal egy újabb papírt.

            Ezen meg az állt, hogy nem kap semmit.

            Nos, a szolga, fejét csóválva újra kérlelte a kalifát:

            – „Hadd húzzon még egy harmadikat is, talán azon kijön a mindennapi kenyere!”

            – „Húzzon hát még egyet, de aztán nincs tovább!” – válaszolta a kalifa.

            A harmadik papíron meg az állt, hogy a halász egy aprócska kis dinárt kapjon.

            A szolga ekkor így szólt a halászhoz:

            – „Szerencsét reméltem Neked, barátom, és igazságszolgáltatást, de most már látom, hogy Isten nem akart mást adni neked, csupán ezt az egy dinárt.”

            Eddig a tanulságos történet.

            Hogy mit akart valójában az Isten? - biztos, hogy nem azt, amit a történet kalifája csinált, aki úgy értette a saját szerepét, hogy a hozzá igazságért folyamodó nyomorulton egy kvázi sorsjeggyel segítsen, még akkor sem, hogyha ebben a szerencsejátékban a saját székét is kockára teszi.

            Igen, persze bizonyos helyzetekben úgy érezheti magát a saját igazságát kereső ember, hogy na most mit húz ki az élettől, Istentől; néha úgy vélheti az ember, mintha egy nagy szerencsejáték részese lenne.

            Kezünkben van egy, az élettől, a sorstól, Istentől kapott „szelvény”, elvileg volna rá esélyünk, hogy jobban mehessen az életünk; de ez a csekély esély igazán csak arra jó, hogy elhallgattassuk vele a külső és belső elégedetlenkedő hangokat; és olyan megoldásokat vágyjunk, amelyek valójában csak önáltatások.

            És ha nem vigyázunk, akkor egy idő után elhisszük, hogy mindegy is, kitől kapjuk az élet ajándékait vagy nyomorúságait, mert úgyis mindent a szerencse dönt el.

            Régi beidegződés ez, és ennek köszönhetően azt hitték eleink, magyar és bibliai eleink is, hogy mivel a jövő a szerencse vagy a végzet dolga, ezért fontos a jóslás, az orákulum, amely azzal az illúzióval kecsegtetett, hogy beleláthatunk a jövőbe.

            Az ókori világnak is legnagyobb tekintélyű intézményei pont a jósdák voltak – lásd delphoi jósda.

            Ez a pogány szemlélet még a Biblia értelmezését, Isten üzeneteit és igéjét is eltorzította, amikor a próféciákat úgy tekintette, mint jóslatokat.

            Pedig a prófécia nem jóslat, hanem valami egészen más; és amúgy is, a jósok tevékenysége Isten által megtiltott volt a bibliai időkben.

            A jós azt mondja, hogy ez és ez fog történni, a próféta viszont azt: Isten cselekedni akar közöttünk, és rajtunk múlik, hogy ezt engedjük-e.

            Mai igénkben is pont ezt látjuk: Isten adni akar nekünk valamit, sőt, Ezékiel szavajárásával, vagyis Isten szavajárásával még azt is mondja: „életemre mondom”.

            Hihetetlen! Isten azt meri mondani, hogy „életemre mondom”.

            Mint a mesebeli kalifa, aki még a saját legfőbb hatalmát is kockára tette a cetlis megoldásával.

            És hogy ha már a meséknél vagyunk: ott szokott az állandó népmesei hősök szavajárása lenni ez: „egy életem, egy halálom, …” - ez és az lesz.

            „Életemre mondom, hogy valami a részemről így lesz.” – mondja Isten; az már rajtad áll, hogy azzal a helyzettel mit kezdesz.

            Én egy csomó jó dolgot ígérek neked, népem – ahogy azt olvassuk igénkben részletes prófétai felsorolásban; de aztán, „que sera, sera” - „ahogy lesz, úgy lesz” - és nem abban az értelemben, hogy ki leszel szolgáltatva a fejleményeknek, a fátumnak, a sorsnak, a véletlennek vagy a szerencsének.

            Mert ezek valójában mind Isten inkognitóban.

            Hanem úgy, hogy aztán rajtad áll vagy bukik, hogy a kapott ajándékkal mit kezdesz.

            Amikor Jézus azt mondta, hogy az Isten országa közöttetek van, akkor arra utalt, hogy a prófécia, az Ige, maga Isten akar teret magának közöttünk, hogy ezen cselekvései által valósuljon meg köztünk az Isten országa.

            Don Tapscott mondja: „a jövőt nem megjósolni kell, hanem megvalósítani.” - a jövő pedig kopogtat az ajtónkon, amikor az ott van gyermekeinkben, unokáinkban – akiknek az életében talán megvalósul majd mind az a sok csoda, amit mi még vártunk; és talán a mivelünk megtörtént csodákból pedig valahogy ők is részesülnek majd.

            Ezékiel nem kevesebbet prófétál, mint azt, hogy Isten új területekre vezet be bennünket, csak tegyük meg a lépéseket, elsősorban a nemes, égből kapott céljaink felé; másrészt természetesen embertársaink felé.

            Mert Isten gyakran úgy ad új feladatot, hogy azzal megadja a célközönséget és a nyitottságot is.

            Ahogy a legújabb oscar-os magyar filmben, a „Testről és lélekről”-ben egymás fele tud nyitni álmaiban, vágyaiban és aztán a valóságban is két ember, ott egy húsgyári vezető és egy autisztikus minőségellenőr.

            Hát, én is most kapok a kisfiammal egy egészen új életterületet, életcélt és életfelfogást, az egyszer biztos.

            Merthogy Isten valahogy, valamiképp, valamin vagy valakin keresztül mindig cselekedni akar,

            És az Ő tetteinek – tehát nem jóslatainak, hanem profetikus cselekedeteinek előbb vagy utóbb, de meg lesz az eredménye.

            Jézusnak is az volt a tanításában a határozott meggyőződése, hogy az, amit Ő hirdet, az valamiféle előremutató és reményt-keltő megoldást hoz; persze lehet, hogy nem rögtön, csak némi idő elteltével, de meg lesz.

            Mert nemcsak a jövőre, hanem az Isten országára is érvényes, hogy nem megjósolni kell (mint azt egyik-másik XX. századi újsütetű felekezet próbálja), hanem meg kell valósítani.