2018.01.01.

5.Móz.11,26-28

            Nézd, én ma áldást és átkot adok elétek. Áldást, ha hallgattok az ÚRnak, Isteneteknek a parancsolataira, amelyeket én ma megparancsolok nektek. De átkot, ha nem hallgattok az ÚRnak, Isteneteknek a parancsolataira, és letértek arról az útról, amelyet én ma megparancsolok nektek, és más isteneket követtek, akiket nem ismertek.

            Azoknak, akiknek bár nem volt egyszerű a felkelés az éjszakai szilveszteri fennmaradás miatt, Isten egy nagyszerű ajándékot kínál fel igéjében – olyan ajándékról szól, amely az Ő áldásait ígéri.

            Hiszem, hogy újév ünnepén, a nagy fogadalmak és elvárások, a hatalmas remények és megfogalmazások napján ez mindenkit személyesen érint és senki sem szeretne kimaradni belőle.

            Mind áldásra vágyunk.

            Azért eszünk ma lencsét és mákot, hogy minél több anyagi áldásban részesüljünk.

            Azért nem eszünk csirkét, hogy nehogy kikaparja az áldásos szerencsénket.

            És még sorolhatnánk e mai napra vonatkozó megannyi szokásunkat és néprajzi hagyományunkat.

            De vajon, ennyit jelent pusztás Isten áldásában élni?

            Annyit, hogy boldog és kellemes új évet kívánunk egymásnak és magunknak?

            Pusztán a boldogság, a gazdagság és az egészség tehet minket áldottakká?

            Mielőtt a mai igénket közelebbről is megvizsgáljuk, azelőtt kérlek mindenkit, hogy egy kis apró pár pillanatnyi szünetben gondolkozzunk el azon, hogy mit is jelent számunkra az áldás; és hogy az hogyan is jelentkezik a hétköznapi életünkben!

            ...

            Nos, ezek után folytatom.

            Talán akadt olyan közülünk, akinek a gondolta egy arra a közismert bibliai igére terelődött, hogy „áldott, aki Isten igéjén gondolkozik”.

            És talán voltak köztünk olyanok is, akik pedig arra gondoltak, hogy minden egyes istentisztelet és áhítat végén elhangzik valamelyik szép áldásos formula, talán épp az ároni áldás: „Az Úr áldjon meg titeket, és őrizzen meg titeket! Az Úr …” és a többi, és a többi...

            Ugyanakkor áldásnak mondjuk természetesen azt, amiben most az én kis családom is benne van: a „gyermekáldást” is.

            Talán valaki a családjára gondolt, mások arra, hogy minden jó, ahogy van – ez az áldás valójában; esetleg amolyan szépségkirálynős módon gondolhattunk áldás gyanánt a világbékére, annak kívánására.

            De az is lehet, hogy az áldás ezeknél jóval több.

            Mózes 5. könyvében van egy, a mai igénkhez roppantul hasonló igeszakasz, amely talán a segítségünkre jöhet az áldás meghatározásában: „elétek adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot.”

            Ez az idézet vers és párhuzamai, így a mai kiírt textusunk is arra mutatnak rá, hogy az áldás nem más, mint az Istennel való élet maga.

            Ez az Istennel való együttélés a testi, szellemi és lelki gyarapodás alapfeltétele.

            Az áldottnak tehát mind konkrét, mind pedig átvitt értelemben is élete, léte van, legyen az egy ember, vagy akár egy cselekedet, vagy egy szolgálat.

            Ha valami áldott, akkor az gyarapszik, az nem fogy el, nem hal meg, annak élete van Istennel.

            Jézus is ezért nevezi Máté evangéliumában az örök életet nyert embereket is áldottaknak.

            Jó látnunk így újév reggelén, hogy ebben a bizonyos bibliai értelemben vett áldásban mindig Isten a kezdeményező, Ő az, aki felkínálja az életet.

            A mi feladatunk pedig mindösszesen annyi, hogy ezt felismerjük és megmaradjunk a vele való kapcsolatban.

            Ennek az áldott állapotnak a fenntartásához Isten a segítségünkre sietett – mégpedig úgy, hogy ma is bátorít, hogy ma is biztat, hogy féltő szeretetét mutatja meg abban, ahogyan maga mellett akarja tartani az ő népét, és nemcsak az 5.Móz.-ben emlegetett kiválasztott népet, hanem bennünket is; és ehhez a megmaradáshoz segítséget is nyújt.

            Nyíltan kijelenti, hogy hogyan maradhatunk a közelében és hogyan részesülhetünk áldásaiban.

            Ennek a megmaradásnak a feltétele két érzékszervünkre hat: Nézd és halld! - mondja igénkben.

            Lásd, mit adok elétek! + Hallgass engedelmesen az Úrnak szavára!

            Hozzáteszi: ha megtartod és teljesíted az ő parancsolatait.

            Tudom, ez nem egy egyszerű dolog, mivel annyira sok minden zavarja azt, hogy meghalljuk az Ő szavát, és annyi sok zavaró tényező is van, ami pedig elfordít minket az Ő parancsolataitól.

            Ott vannak a magunk kívánságai, a saját önzőségünk, a világ dolgai utáni vágyakozásunk.

            Isten azonban nem hagy minket ezekben elveszni, hanem megfogja a kezünket, bátorít és segít koncentrálni a szavának a meghallására és megtartására, és mindig hihetetlen türelemmel fordul hozzánk.

            De nem elég mindennek a meghallására, szükségünk van az Ő szavának az engedelmes megtartására is ahhoz, hogy áldásba részesüljünk.

            Egészen mostanáig Isten áldására úgy tekintettem, mint ami tőlem független, amit nem befolyásolhatok, azonban ez az igeszakasz arra ébresztett rá, hogy csak az Isten mellett való megmaradás, a neki való engedelmesség után jön az áldás.

            Érdekes, hogy a héberben az „áld” és a „térdel” szó amúgy közös tőről fakad - „bárach” kifejezésből.

            Mintha ez azt mutatná, hogy ezek akkor ezek szerint tartalmilag is összefüggnek.

            Az az áldott ember, azok az áldott tettek és tervek, amelyek az Isten előtti engedelmességben, vagyis az Isten előtti letérdepelni tudó alázatban születnek meg.

            Az áldás elnyerésének tehát az az egyetlen feltétele, hogy az ember az Isten parancsai iránt feltétel nélküli és leboruló engedelmességet mutat.

            Csak aki így járul újévkor is az Úr elé, csak az tudja elfogadni, befogadni az Ő ajándékát, csak az nyer áldást, vagyis életet mindenféle értelemben.

            A szülők is gyakran figyelmeztetik gyermekeiket arra, hogy csak akkor fognak kapni valami jót, valami ajándékot, hogyha előbb teljesítenek, hogyha előbb engedelmeskednek.

            Ha megcsinálod előbb a leckédet, akkor utána kimehetsz az udvarra játszani.”

            Isten is így kér bennünket – azokat, akik Jézus befogadása által már gyermekei lettünk – hogy elsősorban engedelmeskedjünk.

            Aztán majd az engedelmesség után jön az áldás!

            Isten ilyen szülői féltő gonddal óvja igénkben az ószövetségi népét is, ezért mielőtt azok belépnének Kánaán földjére, megújítja velük a Hóreb-hegyi szövetséget.

            Döntés elé állította őket az Úr; és döntés elé állít bennünket is ma egy határponton: évek megyzséjén.

            Mihez igazodunk ezután?

            A környezetünkhöz, ahhoz, ami vár reánk ott az Ígéret földjén, a mi új esztendőnkben; avagy Őhozzá?

            Isten már döntött, amikor kiárasztotta ránk a végtelen szeretetét, most pedig egyénileg mi kell hogy elhatározzuk magunkat – Mellette vagy Ellene.

            Ettől függ az áldás vagy az átok.

            Persze teszem hozzá rögtön, hogy még mielőtt e hihetetlenül nagy és alapvetően a magunk erejéből és hitéből is elrontható döntés elé állítana minket, előtte figyelmeztet, és azt is ígéri, hogy minden segítséget megad.

            Először szép szóval beszél a lelkünkre, és majd csak azután láttatja meg a rosszat, amitől amúgy mindenképpen óvni akar; azt a rosszat, amit amúgy nem is Ő, hanem mi magunk hozunk azzal, hogy nem Neki engedelmeskedünk; mi hozzuk a bajt a saját fejünkre az elkövetett vétkeink és bűnös állapotunk következményeként.

            5.Móz.-ben amúgy ezt juttatja többször is kifejezésre,  például amikor ugyancsak az áldás és átok ígéretének összefüggésrendszerében a 28. fejezetben, még annak a formai elemeiben is megmutatja ezt az állapotot.

            Ott Isten az áldást 14 versen keresztül beszéli el, míg a rossz döntések következményeit, vagyis az átkot 53 versen keresztül sorolja fel és mutatja be.

            Ez a hatalmas aránybeli különbség és ezek az ott szereplő ellentétes mondatpárok felhívják a figyelmet a döntés fontosságára – érdemes őket otthonunkban a bibliánkból kikeresnünk és elolvasnunk.

            Isten ilyen szemet szúró jelekkel figyelmeztet bennünket arra, hogy merre lépjünk tovább az életünkben, az új évünkben; merthogy nagyon is jól ismer bennünket és igazán kiválóan tudja, hogy számunkra a leggyakrabban pont a nyomorúság és a megpróbáltatás a legmeggyőzőbb tanár, amelynek intését nem felejti el egykönnyen az ember.

            A nyomorúság jobban ösztönöz, mint a jólét.

            Dietrich Bonhoeffer mártírsorsú evangélikus lelkész, akiről a germeringi testvérgyülekezetünk és temploma is el lett nevezve, így ír erről az érzésről, amikor a náciknak köszönhetően börtönbe kerül: „a lényeg az, hogy csakugyan bajba kell kerülnünk ahhoz, hogy a szorongatás felrázzon bennünket, és imádságra kényszerítsen, amit én mindig megszégyenítőnek érzek, és valóban az is”.

            Testvéreim, Isten a mai napon úgy kezdi el tögtön az új évünket, hogy figyelmeztet.

            Persze nem fenyeget, de figyelmeztet.

            Ő csak azt akarja, hogy megmaradjunk mellette, mert egyedül csak ez lehet az, ami az embernek jó és áldásos.

            Ezért hallgassunk az Úr szavára, mert csodálatos ígéreteket hordoz, amelyeket érdemes komolyan vennünk és mellette elköteleződnünk.

            Isten segítsen bennünket idén abban, hogy tudjunk az előttünk álló év, de valójában egész életünk minden egyes napján jól dönteni, az áldások mellett és nem az átkok mellett; és így ezáltal és erre hangolódva megmaradni az Istennel való kapcsolatban.

            Így lehetünk áldáshordozók, áldást-vivők, áldásosztók, merthogy erre hívattunk el.