2018.01.14.

1.Pt.4,1-6

            Mivel tehát Krisztus testben szenvedett, vértezzétek fel magatokat azzal a felismeréssel, hogy aki testileg szenved, az elszakad a bűntől, hogy többé ne emberi vágyak, hanem az Isten akarata szerint éljétek le testi életetek hátralevő idejét. Bizony, elég volt abból, hogy a múltban a pogányok szokása szerint kicsapongásokban, kívánságokban, részegeskedésekben, dorbézolásokban, tivornyázásokban és szentségtelen bálványimádásokban éltetek. Azért haragusznak rátok, sőt káromolják Istent, mert nem rohantok velük együtt a kicsapongásnak ugyanabba a posványába. De számot fognak adni annak, aki készül ítélni élőket és holtakat. Mert a holtaknak is azért hirdettetett az evangélium, hogy testben, emberi mértékek szerint ítéltessenek meg, de éljenek Isten szerint lélekben.

            Az embert és alapvetően a nagyvilágot is éppúgy az érdeke és az önzése vezérlik.

            És minthogy az egyház és a gyülekezet is emberekből áll, minthogy mi és közösségünk is a nagyvilág része, ezért aztán – ha tagadjuk, ha nem, ha akarjuk, ha nem – az anyaszentegyház működésére is ráüti bélyegé az önös érdekek sokasága és az önzés érvényesítő szándéka.

            Péter apostol jól látva és tudva mindezt már az egyház születésekor, arra figyelmeztet minket, hogy észnél, azazhogy hitnél kell lennünk.

            Mert nagyon nem mindegy a távlatainkkal kapcsolatban, hogy a saját, önző érdekeink vezetnek-e minket azon autósztráda szélességű úton, ahol a reklámozott és ígéretekbe foglalt nagy lehetőségek és az emberi önmegvalósítás látszólagos tágassága végül válságok sorozatába, aztán meg a végleges halálba szűkül össze; avagy pedig inkább az Isten érdekeit tartjuk-e szem előtt, vállalva bizony azon keskeny útnak a töviseit és terheit is, amelyeket pedig behatárol az Isten nélkül élő és felettünk is uralkodó világ kénye-kedve; de azért ez az út végül mégis Isten beteljesedő szeretetének és kibontakozó új világának mennyei tágasságába torkollik.

            Persze sokszor lehunyjuk a szemünket és elfordítjuk a fejünket, amikor ezzel szembesülünk.

            Mert az ember és a világ, így benne az egyház és a hívő ember is szívesebben választaná a könnyebb, a tágabb, a kényelmesebb utat, semhogy a rögösebb isteni ösvényt.

            Könnyebb volna valóban a saját életünket úgy kezünkbe venni, hogy abban ne legyenek keserű tapasztalatok, amik pedig amúgy akár még meg is taníthatnának minket arra, hogy milyen is a valódi élet.

            Nem az az élet, amiről igénk így beszél, hogy csak földi távlatokra szól – itt a „biosz” görög kifejezést használja – amit akár a biológia kifejezésből is ismerhetünk; hanem az az élet, amely örökkévaló.

             Az apostol arra mutat rá, hogy mennyire más az az élet, amelyet a saját érdekeink szerint élünk, és amelyek kívülről, a Kísértő szemfényvesztései által reánk lőcsölt hamis érdekek; és mennyire más az az élet, amiből pedig Isten szerint, lélekben élve részesülünk.

            És hogyha már ennyire érdek-vezényeltek és ennyire önzőek vagyunk, akkor legalább lennénk annyira érdek-vezényeltek és önzőek; ha már ennyire a saját életünk megőrzésében vagyunk ugye érdekeltek, és ha már ennyire élet-őrizgetők volnánk, hogy rájöjjünk és komolyan vegyük, valójában Isten vezet egyedül az életre.

            Tudom, a világi mentalitás az Isten módszereiből nem szívesen kér, pedig lássuk be, ezt kiváltandó a mi saját módszereinkre aztán végképp nem lehetünk maradéktalanul büszkék.

            Embert tudunk már küldeni a világűrbe és vissza tudjuk hozni onnét – de valójában ezek az eszközök eredetileg pont arra készültek, hogy ha kell, akkor annyi robbanóanyagot repítsenek a világ legtávolabbi pontjára, amellyel az ellenségnek nemcsak a mosolyát lehet letörölni az arcáról, de még a lakóhelyét is Föld színéről!

            Kutatjuk a betegségek új gyógyszereit – de ezek a kutatások még az atombombánál is rettenetesebb fegyverek létrejöttét eredményezték.

            Nem Istennek kellene tehát az Ő, embert-próbáló, nem feltétlenül divatos és népszerű, nem első szándékból az érdekeinknek megfelelő és nem mindig a szánk íze szerint való módszerein változtatnia, hanem talán nekünk.

            Nem Isten tettein kellene hát megbotránkozunk, az Ő munkáival szembesülve, hanem talán sokkal inkább azon, amelyekkel inkább az Ősellenségnek adunk helyet, hogy az dróton rángasson bennünket.

            „Elég volt”, fogalmaz találóan erre a kifacsarodott emberi mentalitásra rezonálva Péter apostol.

            Nem azt mondja, mint a költő: „Még nem elég!”, hanem azt, hogy „elég volt”.

            És ezt az „elég volt!”-ot nem egymás vagy éppenséggel Isten ellenében, hanem pont a bennünk lévő dolgokkal kapcsolatban kellene mondanunk.

            Nem a világból, nem az életből, nem a családból, nem az egyházból, nem a politikusokból legyen eleged, hanem önmagadból.

            Ne akard hát a saját életedet élni, bármennyire is azt szajkózza minden okoskodó, merthogy arra az életre már kész az ítélet.

            Nem többre, jobbra akar ösztökélni mai igénk, hanem gyökeres változásra.

            És aki ez ellen a változás ellen a leginkább prüszköl, annak Jézussal és a Róla szóló Igével kell szembetalálkoznia.

            Aki pedig ezátal saját magával konfrontálódik, az az illető ráeszmélhet, hogy a Bibliában ajánlott, Isten által támogatott „módszer és eljárás” sokkal célravezetőbb lehetne még akár az önzése kielégítésének szemszögéből is, mint sem a saját maga által kitalált út.

            Merjünk hát így önzőek lenni, ha már önzőek vagyunk amúgy is!

            A másik gondolat, amit testvéreim szívére helyezek ma, az az, hogy Péter apostol Jézus életét úgy tárja elénk, és Őreá úgy hivatkozik, Róla azt mondja el, hogy Ő is „testben”, azaz emberi módon élt, emberként és valóságosan szenvedett – és ehhez fűzi hozzá, hogy ha mi is az Ő szenvedésének útját vállaljuk magunkra, a persze nem mindig kellemes utat, akkor mi is elszakadhatunk attól az élettől, ami a rossz irányba vezetve jellemez minket.

            Mert a saját örömeimtől, az önzésemtől, de teszem hozzá a saját fájdalmaimtól is elszakító odaszánás is valójában közösséget teremtő tényező lehet énköztem és az Mindenható között.

            Ez aztán egy olyan híddá válik, ami átnyúlik az elválasztó szakadékok felett.

            Persze – ha már a híd képnél vagyunk – akkor lássuk be, nem én vagyok az, aki átlépdelhetek ezen a hídon győztes mosollyal az arcán, hogy lássátok, én volnék ám az, aki legyőztem a világot, a bűnt és minden rosszat; hanem a mennyei Atya jön e hídon át hozzám, hogy megérintsen és megerősítsen.

            Hogy kézen fogjon és tovább vezessen azon az úton, amely a szenvedések között kanyarogva ugyan, de mégis Őnála ér majd célba!

            Aki testi szenvedést visel el, az eltávolodik a bűntől.

            Érdekes egy igei gondolat mai szakaszunkból.

            Akár még veszélyes is lehet, hogyha végiggondoljuk ennek az állításnak a következményeit.

            Mert ne adja Isten, hogy arra a következtetésre jussunk, hogy mintegy a szenvedés üdvösség-hozó lehetne.

            Persze hogy nem, egyáltalán nem az.

            Valójában csak arról van szó, hogy igenis van összefüggés a testi szenvedés és a szent élet között.

            Hogy aki szenved, annak ez is sanszot ad arra, hogy ráeszméljen: még akár jobbá lehet ezáltal.

            Vagyis az e testi, evilági, ezen életbeli szenvedés megváltoztathatja a gondolkodásmódját.

            A nagy nyomorúságon átmenő hívő személy ugyanis sokkal inkább az odafennvalókkal foglalkozik, semmint önnön magával.

            Emlékszem egy olyan, már elhunyt idős testvérre, aki egész életében komoly betegségekben szenvedett, amik szinte mozgásképtelenné tették, olyannyira, hogy az önfenntartással is gondjai voltak.

            Úgy kellett hosszú évtizedeken keresztül élnie, hogy valójában nem tudott hagyományos, a sajnos általános emberi felfogás szerint normális életet élni.

            De láttam rajta, hogy ez messze nem jelentette azt, hogy ne tudott volna másokkal törődni és szolgálni, sőt!

            A szeretetvendégségekre az egyik legfinomabb süteményt készítette.

            Ha alkalom volt meghirdetve a templomban, az egyházban, a gyülekezetben, azon bizonyosan ott volt.

            Mindig elöl járt az imádkozásban.

            Amikor látogatóban voltam nála, akkor külön kérte, hogy olvassak neki igét, tartsak neki áhítatot és imádkozzunk együtt bizonyos embereként, többek között az én papi szolgálatomért, valamint a gyülekezetünkért is.

            Név szerint járt közben egy csomó hittestvérünkért.

            És ezt nemcsak úgy és akkor tette, amikor a lelkész ott volt nála, és úgymond villoghatott vele, hogy ő micsoda egy jó hívő; nem, ő mindig és mindenkor ilyen aktív volt – és tette ezt mindig úgy, hogy sosem volt kegyeskedő vagy rámenős, elriasztó vagy túlzásokba eső.

            Sőt, ő volt az, aki, hogyha megtudta, hogy egy bibliaórás hittestvére a kórházba került, akkor nagy nehezen elment meglátogatni őt – pedig ezt az útnak indulást nála többórás készület előzte meg; az oda- és visszaútról nem is szólva.

            A bajai miatt igazán vigasztalásra szoruló emberként még ő vigasztalt meg másokat és ő fohászkodott másokért.

            Szó sem volt arról, hogy a földi élettől, vagy akár annak a terheitől elfordult volna.

            Szó sem volt arról, hogy embert-próbáló sorsa elhanyagolta volna embertársait, hittestvéreit.

            Sőt, azzal szolgált, amilyen ő maga volt.

            Pont attól volt olyan erős, ami egyébként az erőtlensége volt.

            Pont attól volt átütő ereje a megmutatkozó hitének, amit mások lesajnáltak benne.

            Intimebb kapcsolata volt az Úrral, mint nekünk, akik épen-egészségesen rohanunk és megállás nélkül dolgozunk.

            Péternek ezen igéje második gondolatként tehát segít mélyebben betekinteni a sokat szenvedők életébe.

            És van ennek a szenvedésnek egy felülmúlhatatlan csúcsa: a mi Urunk golgotai keresztáldozata – amikor és ahol Ő magára vette bűneinket, és helyettünk szenvedte el azok minden jogos büntetését.

            Őáltala tudunk belenyugodni az életünkbe és halálunkba, az önzésünknek nem mindig tetsző, de valójában önző módon még előre-vívő szenvedéseinkbe is.

            Őáltala tudjuk elfogadni a mennyei Szőlősgazda vesszőket nyesegető metszőkésének vágásait, amelyek nyomán még akár jobban jobbakat is teremhet az életünk.

            Az Ő értünk való munkája segít elszakadni attól a bűntől, amely eddig magától Istentől szakította el a szívünket, a gondolkodásunkat, a cselekedeteinket és az egész életünket.