2020.08.09.

2.Thessz.3,1-5

És végül, testvéreim, imádkozzatok értünk, hogy terjedjen az Úr igéje, és úgy dicsőítsék, ahogyan nálatok is, és hogy megszabaduljunk az elvetemült és gonosz emberektől: mert nem mindenkié a hit. De hűséges az Úr, aki megerősít titeket, és megőriz a gonosztól. Bizalmunk van az Úrban irántatok, hogy amit elrendelünk, azt megteszitek, és meg is fogjátok tenni. Az Úr pedig irányítsa szíveteket Isten szeretetére és Krisztus állhatatosságára.

A lélegeztetőgépek idejét élve mindeképpen érdemes megjegyeznünk azt, hogyha az imádság a lelkünk lélegzetvétele, akkor a külső eszközre való kényszerű rákötés egyben azt jelzi, hogy valami ugyancsak nincs rendben a benső szervezetünk ellátásával.

Ha pedig a lelkünket valamiféle ördögi „vírus” támadja meg, és emiatt kerülünk rá a lélegeztetőgépre, akkor pedig be kell látnunk, hogy igencsak rászorulunk az életbentartó, a mi fohászainkat is pótló imádságokra.

Imádkozzatok értünk, kéri Pál is a thesszalonikaiakat, mintegy erőforrásul használva az érte mondott fohászokat.

Nos, ezek után ma vizsgáljuk meg, testvérek, hogy valójában milyenek is a valódi értünk mondott és minket erősítő imák; és hogy egyáltalán milyen dolgokért kell, lehet és érdemes imádkozni mind magunkért, mind másokért.

Talán sokan ismerik Henri Viscandinak a manapság viszonylag sokszor hangoztatott gondolatsorát, amelynek ez a címe: „... Isten azt mondta: nem!”

„Megkértem Istent, hogy vegye el a büszkeségemet, de Ő azt mondta: nem. Azt mondta, hogy a büszkeséget nem Ő veszi el, hanem nekem kell feladnom azt.

Kértem Istentől, hogy fogyatékos gyermekem legyen egészséges, de Ő azt mondta: nem. Azt mondta, hogy a lelke egészséges, a teste csak átmenet.

Kértem Istent, hogy adjon nekem türelmet, de Ő azt mondta: nem. Azt mondta, hogy a türelem a megpróbáltatás mellékterméke, nem kapni, megszerezni kell.

Kértem Istent, hogy adjon nekem boldogságot, de Ő azt mondta: nem. Azt mondta, csak áldását adhatja – a boldogság rajtam múlik.

Kértem Istent, hogy kíméljen meg a fájdalomtól, de Ő azt mondta: nem. A szenvedés eltávolít a világ dolgaitól, és közelebb visz Hozzá.

Kértem Istent, hogy adjon lelki fejlődést, de Ő azt mondta: nem. Azt mondta, hogy a fejlődés az én dolgom, de hajlandó megmetszeni, hogy gyümölcsöt hozzak.

Kértem Istent, hogy segítsen másokat szeretni, úgy ahogyan Ő szeret engem. Erre azt felelte: látom, már kezded érteni.

Kértem erőt… És Isten adott nehézségeket, amelyek erőssé tesznek.

Kértem bölcsességet… És Isten adott problémákat, hogy megoldjam azokat.

Kértem bátorságot… És Isten adott veszélyeket, hogy legyőzzem azokat.

Kértem, adjon szeretetet… És Isten adott gondterhelt embereket, hogy segítsek rajtuk.

Kértem kegyelmeket… És Isten adott lehetőségeket.

Semmit sem kaptam, amit akartam.

Megkaptam mindent, amire szükségem volt.

És imáim meghallgatásra leltek.

Elsőre akár azt is mondhatnánk, hogy szándékosan tesz nekünk keresztbe a Jóisten, de valójában az igazi hit pont arra jön rá, hogy Isten épp hogy nem engedi meg azt, hogy mi tegyünk keresztbe tudva – tudatlanul, akarva – akarattalanul magunknak és másoknak.

Így az egész életünk, benne a lelkünk és egyáltalában az imádságos életünk is a vezetettségünkön áll vagy bukik, mármint azon, hogy engedjük-e Istennek, hogy Ő irányítsa az életünket.

Nem véletlenül kéri Pál a mai szakaszunk végén, hogy az „Úr irányítsa a szíveteket Isten szeretetére és Krisztus álhatatosságára.”

Írányítás, útmutatás, útjelzés, továbbsegítés.

1920-ban nyitotta meg az USA az első légiposta útját a az államok nyugati és a keleti partja között.

Mielőtt a rádiós irányítás elterjedté vált volna a repülőgépeknél, bizony nem lehetett könnyű dolga a pilótának, mert szakmai tudásuk és helymeghatározó képességük csúcsa szerint kellett navigálniuk a földi iránypontok, hegyek és templomtornyok alapján.

Rossz, ködös, borús idő vagy az éjszakai repülés esetén azonban lehetetlenné vált ez a típusú tájékozódás.

A megoldást végül az hozta meg, amikor New York és San Francisco között kiépítettek egy 25 m magas betonoszlopokból álló rendszert, amelyeket 10 mérföldenként helyeztek el.

Minden oszlopon volt egy acéltorony egy jelzőfénnyel.

Ha a pilóták követték a jelzéseket, akko mindig elérték a két part közötti céljukat.

Azonban ha eltértek a megadott iránytól, akkor igencsak nehéz volt újra megtalálniuk a helyes útvonalat.

Ehhez hasonlóan Isten is ellátott bennünket egy jelzőrendszerrel, azért, hogy irányítson.

Ezek lehetnek az Ő parancsolatai, vagy éppen az ígéretei, de a napi útmutatásai, illetve a vasárnapi templomi tanításai is mind erre szolgálnak.

A Bibliában lévő emberek történetei és Jézus maga is vezérelnek bennünket az életünk folyamán.

Az imáink, a saját magunkért vagy a másokért elmondottak éppúgy, szintén ilyen útjelző fényekké válhatnak az életünkben.

Ha eltérünk ezektől, akárcsak egytől is, akkor eltévedünk és összezavarodunk.

Ha Bejrútban betartották volna a szabályokat, akkor talán nem történt volna meg az a tragédia, ami a múlt héten történt; és ha betartanánk a járványügyi szabályokat, talán sikerülne megúszni a vírus további terjedését – és nem lenne úgy, mint Pápán, ahol pont egy vallási közösségből spriccelt ki úgy a Covid, hogy a város gócponttá váljon.

Az USÁ-ban a 25 méteres oszlopok nagyon szilárdak voltak, de a nagy részük amúgy mára már eltűnt, mert már nincs rájuk szükség.

Isten igazsága azonban nem avul el, örökké megmarad.

Rábízhatjuk életünket ezekre az irányadó igazságokra, tudván, hogy egyenesen Isten szívéhez irányítanak minket.

Nos, Tőle van tehát az erő, amely megtart és végigvisz az úton, amely nemcsak a kezdés lendületét biztosítja, hanem elegendő erőt ad a befejezéshez is.

Az erő, amely átsegít a hegyeken, amiket a világ rak torlaszul elénk irigységekből, sértettségekből, dühből; és az erő, amely átemel a szakadékokon, amiket magunk vájunk: irigységünkkel, sértettségünkkel, dühünkkel.

Ez az erő segít a nagy kérdéseinkkel szembenézni, és megóv a mindentudás gőgjétől vagy az okosság fáradt legyintésétől; és ez az erő segít az elhagyottság és becsapottság érzésének, a betegség és öregség tehetetlenségének, a halál félelmének elbírásához is.

Ez az erő segít hozzá a siker derűs és alázatos elviseléséhez; és ez az, amely a veszteségeink és gyászaink gödrébõl a napvilágra húz, megint járni, örülni tanít.

Emlékszem egy testvérrel való egykori beszélgetésre.

Nem volt még oly idős, de a munkaképessége a betegségei miatt már erősen bekorlátozták.

Gyerekei messzire kerültek, és nagyon elfoglaltak is voltak, így csak ritkán találkoznak.

Az unokáihoz sem volt igazán türelme, és bármennyire szívesen gyönyörködött bennük, azt mondta, hogy végtelenül fárasztja őt már a lármájuk, és bosszantja a testének tehetetlensége is, hogy mennyire nem bírja már a kisgyermekek tempóját.

Azt mondta: „Templomos hívő vagyok, de bizony sokat morogtam magamban ezek miatt az Isten ellen. Úgy éreztem, szebb öregséget érdemeltem volna, nem ilyen nyavalyásat és nyavalygósat. Dühített minden tévéreklám, ahol egészségtől kicsattanó, pirospozsgás és fehérhajú idős párokat mutogattak, gőzölgő levesek és csupa siker gyerekek társaságában. Mintha csak az én bosszantásomra találták volna ki ezeket, hogy naponta szemembe vágják elesettségemet és elégedetlenségemet. Tudtam azt is, hogy ezzel a békétlenségemmel csak elriasztom gyermekeimet és unokáimat a hittől. Pedig mennyire szeretném ha rátalálnának Istenre. Egyik fiam és menyem kárörömmel szóvá is tette néha, hogy lám, a sokat emlegetett Krisztus-hit csak ennyire jó. Sokat szenvedtem ettől is, és vártam valamilyen megszabadítást. És valóban úgy van, hogy a hosszasan zörgetőnek megnyittatik. Mert végül megtaláltam a békességre nyíló kaput. A szülőfalumban, egy rokonom temetésén. Az öreg pap nagyon egyszerű szavakkal beszélt a ravatalnál arról, hogy a hit békessége, miként a végső nyugalom is, csak küzdelemben adatik meg az embernek. Meg kell birkózni érte lelkünk sötét árnyaival. Ha csak várjuk a békét, az elkerül bennünket.”

Ezt a testvért hallgatva ért engem is egykor a megerősítés, hogy lehet küzdeni a békétlenségünk ellen az Isten és az imádság erejével.

Érdekes ugye, hogy Pál nemcsak azt kéri, hogy terjedjen Isten igéje a thesszalonikai gyülekezetben, hanem azt is, hogy értük, az evangélium szolgáiért könyörögjenek.

Imádkozzatok papjaitokért, testvérek, hogy járja át őket is az általuk hirdetett örömhír ereje; hogy meg tudjanak küzdeni a farkasokkal odakint a világban és a saját sárkányaikkal itt bent, a lélkük mélyén.

Hogy őket is melengesse az örömhír melege, ha gonosz szelek fújnak; hogy ki ne égjenek, miközben a tüzet viszik; hogy el ne tántorodjanak, miközben másokat erősítenek; hogy ne csak mutassák az utat, hanem maguk is végig tudjanak menni az úton.

A Győr melletti Tényőn született és évtizedeket Indiában szolgált szalézi szerzetes, Varga Bertalan írta egyszer a paptársának a következő sorokat:

„Már 47 éve vagyok Indiában. Még írok magyarul, de beszélni már nem tudnék, mert a magyar szavak alig jönnek az ajkamra. Inkább idegen szavak jönnek, amelyeket naponta használok, leginkább a hindi. Itt Indiában amúgy tavasz sincs, virágos mező sincs. Itt ez a legrosszabb és legnehezebb idõszak. Minden kiszárad... Csak a nagy fák zöldek, a cserjék...elfonnyadnak. Ilyenek az emberek is, szárazak, virágtalanok. Én csak élek, s teszek, amit tudok, de már érzem, hogy nem sokáig mehetek. Még megyek a kerékpáron...., de már nehéz, fárasztó. Sok munka volna, de az én időm már elmúlt - megkezdtem a 78-dik évemet. Csak imát kérek, hogy el ne csüggedjek egészen, hogy kitartsak mindvégig az Úr Jézus mellett.”

Igen, könyörögjetek értünk és magatokért, hogy a föld sója ízét ne veszítse, hogy a lélek mélyén gyújtott lámpás ki ne aludjék. Hogy a száraz és virágtalan emberek valahogyan életre kapjanak - itt közöttünk is.