2017.09.24.

1.Móz.2,4.b-15

            Amikor az ÚRisten a földet és a mennyet megalkotta, még semmiféle mezei fű nem volt a földön, és semmiféle mezei növény nem hajtott ki, mert az ÚRisten még nem bocsátott esőt a földre. Ember sem volt, aki a termőföldet megművelje. Akkor pára szállt fel a földről, és mindenütt átitatta a termőföld felszínét. Azután megformálta az ÚRisten az embert a föld porából, és élet leheletét lehelte orrába. Így lett az ember élőlénnyé. Ültetett az ÚRisten egy kertet Édenben, keleten, és ott helyezte el az embert, akit formált. Sarjasztott az ÚRisten a termőföldből mindenféle fát, szemre kívánatosat és eledelre jót; az élet fáját is a kert közepén, meg a jó és a rossz tudásának fáját. Édenből pedig folyó jött ki a kert megöntözésére, amely onnan szétágazott, és négy ágra szakadt. Egyiknek Písón a neve. Ez megkerüli Havílá egész földjét, ahol arany van. Ennek a földnek az aranya jó. Van ott illatos gyanta és ónixkő. A második folyónak Gíhón a neve. Ez megkerüli Kús egész földjét. A harmadik folyónak Hiddekel a neve. Ez Assúr keleti részén folyik. A negyedik folyó pedig az Eufrátesz. És fogta az ÚRisten az embert, elhelyezte az Éden kertjében, hogy azt művelje és őrizze.

            Olyan igeszakasz került ma elénk, amely a hívő embernek sok nehézséget okoz: az ember teremtéséről szóló hittétel talán az egyik legnehezebben megemészthető tudományos és teológiai kérdéseink közé tartozik.

            Nemcsak az ateisták, de a hívők közül is sokan úgy érzik: itt ütközik össze leghevesebben a bibliai igazság a természettudományosan megismert igazsággal.

            Hiszen ma már a biológia azt tanítja, hogy a világ nem hat nap alatt keletkezett, hanem évmilliárdokra nyúlik vissza az eredete; nem a Föld a középpont, amely körül kering a Nap és az egész csillagvilág, hanem a Föld csak apró porszem a naprendszerek és a fényévezredek végtelen világában; és hogy az ember nem készen lépett be egy boldog paradicsomkertbe, hanem évezredeken keresztül fokozatosan fejlődött a homo sapiens szintre.

                Ma már nem vitás a tudomány szempontjából, hogy Kopernikusznak van igaza, és nem annak a szemléletnek, amely a földközpontúsággal alkotott magának világképet; és az evolúciós elmélet, bár Darwin óta sokat módosult, általában már elfogadásra talált a modern tudományban.

            De hát akkor ezek szerint a Bibliának nincs igaza, amikor a teremtésről szól? - kérdezhetjük szkeptikusan.

            Mindaz, amit mai textusként felolvastam, amit az ige elmond a világ és az ember teremtéséről: az mind mese?

            E vasárnapon merjük megkérdezni a kétkedő hangok kérdését: lehet-e hát akkor hinni a Bibliának?

            Hiszen itt látszólag a hit és a tudás kérlelhetetlenül összeütköznek egymással, mintha az egyik kizárná a másikat és fordítva.

            Nos nem! Egyáltalán nem!

            Egy hasonlattal megvilágítva: épp úgy nincs ellentét a Biblia és a természettudomány között a világ keletkezésének tekintetében, mint ahogy nincs ellentét mondjuk egy tévétechnikai szakkönyv és egy tévéújság között, hiszen mindkettő a tévére vonatkozik, de egészen más szempontból tárgyalják ugyanazt a témát.

            Az egyikből megismerem a tévé szerkezetét, konstrukcióját, alkatrészeit, kapcsolási rajzát, a másikból pedig azt tudom meg, hogy milyen adást, milyen műsort közvetít, például ma este 8 és 9 óra között.

            Valahogy ilyenformán viszonyul a Biblia és a természettudomány is egymáshoz: utóbbiból megismerem a teremtett világmindenség szerkezetét, konstrukcióját, alkatrészeit, a bibliai teremtéstörténetekből pedig azt tudom meg, hogy milyen mennyei áldást, mondhatni műsort közvetít ez a világ számomra, mit üzen, mit mond Isten ezen keresztül is nekem, a gyermekének.

            Ezért is kell különbséget tenni a világkép és az általa kifejezett isteni igazság, vagyis az üzenet között.

            Az a világkép, amely a Bibliánkban leírja a formálódást, valójában csak eszköz, csak betű, amivel az Isten szava kifejezésre jut.

            Ha például azt mondom: "ember", ennek a szónak értelmén semmit sem változtat az, ha görögül, ha magyarul vagy ha finnül mondom, sem pedig az, ha régies cikornyás betűkkel vagy modern vonalú, sima, egyszerű számítógépes Times New Roman betűkkel írom.

            Ugyanígy Isten szavának értelmén sem változtat semmit az, ha az antik vagy modern tudományos világkép nyelvén formulázom is meg azt, mert más a világkép és más az általa kifejezett isteni igazság.

            Nem szabad az antik, a bibliai világképet egyenértékűnek tekinteni az általa kifejezett igazsággal, főleg, hogy tudjuk, hogy maga a Biblia is két egymásnak tökéletesen ellentmondó szemlélettel írja le a teremtést: az egyikben minden szál a nagyból, az univerzumból az ember felé halad; míg a másikban meg éppen az ember köré formálódik minden, ebben az ember maga a világ.

            A 2 szemléletes világkép így fejezi ki együtt, hogy egyszerre vagyok egy porszem Isten teremtésében, aki nem árt, ha tudja a helyét; és vagyok minden, a legfontosabb, akinek egy egész saját önálló világa van.

            A világképek színesek, többrétegűek, és az évek-évezredek alatt változók is - de csak jelképek; amit viszont Isten általuk mondani akar, az örök érvényű igazság!

            Itt vétette el az egyház, amikor a más világképű tudósokat nem felemelte, a Brúnókat, Kopernikuszokat, Darwinokat, hanem máglyára vagy pokolra küldte.

            Merthogy – pont azt kell, hogy meglássuk a Teremtés könyvének első fejezeteiből, hogy Isten egyáltalán nem akar természettudományos magyarázatot adni arra nézve, hogy mi mikor és miután lett: ez a biológia, kémia, csillagászat feladata; hanem a Biblia az évezredekkel ezelőtt élt emberek gondolkodása és értelme szerint, az akkori világkép nyelvén akar Istenről, mint Teremtőről beszélni.

            A teremtéstörténeteinkben sem az ég, a Föld és az ember teremtéséről, hanem ezek Teremtőjéről van szó.

            Az Isten nagysága és dicsősége ragyog fel belőle, azt mutatja meg, kicsoda Isten és kik vagyunk mi.

            A teremtéstörténeteink, benne a mai igénk, mint a második teremtéstörténet is tulajdonképp egy döbbenetes igehirdetés, amely arról beszél: "Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében."      A Bibliában tehát nem arról van szó, hogy milyen e világ szerkezete - erről beszéljen csak, ha akar, a tudomány -, hanem arról, hogy milyen a világmindenség és benne az ember viszonya Teremtőjéhez.

            Nem az a Bibliánk mondandója, hogy miként teremtette Isten a világot, hanem az, hogy Isten a világ Teremtő Ura.

            Nem az érdekli a Bibliát, hogy mikor keletkezett a világ és rajta a lét, hanem az, hogy minden létnek van kezdete és vége, hogy ezek kezdetén és végén ott van Isten, hogy az egész kozmosz minden pillanatban Őáltala van, és hogy ez egyáltalán nem is létezhetne Őnélküle.          Bármilyen világképben látjuk is a kozmoszt, nem az a lényege a bibliai teremtéstörténeteknek, hogy mekkora ez a világ, hanem az, hogy akármekkora is, mindenütt Isten örökkévalósága határolja, az Ő uralma tartja, az Ő mindenütt jelenvalósága veszi körül.

            A teremtéstörténetek, mind a 7 napos első, mind ez az emberközpontú második történet tehát nem egy bizonyos vallásos szemlélete a természetnek, hanem egy nagy felhívás: emberek, vegyétek komolyan Istennek a teremtett világ fölött való uralmát, aki engem teremtett!             Akinek tehát én hálával, dicsérettel és engedelmességgel tartozom.

            És ilyenformán a világ teremtésének kérdése az elméleti szemlélődés szférájából, vagyis a kozmosz őskora fejtegetésének tudományos magaslatáról a mindennapi életgyakorlat vonalára kerül.

            Életgyakorlattá tenni - ez a bibliánk lényege!   Tudniillik annak semmi értelme sincs, ha valaki csak azt hangoztatja: meg vagyok győződve róla, hogy e világ fölött egy teremtő akarat igazgat mindent, hogy van egy mindenható Isten, van ugyan, de távol.

            Látjátok, ez a szörnyű konzekvenciája az olyan vallásos embernek, aki csak azt akarja, hogy Isten valahol rajta kívül, a kozmoszban fejtse ki uralmát, de neki személy szerint hagyjon békét!

            Mint ahogy annak sincs semmi értelme, hogy valaki a Szőlőfőről vagy a Tamás-hegyi keresztről gyönyörködik a naplemente Balatonon csillanó pazar színpompájában, és meghatva gondol Isten teremtő hatalmára, bölcsességére, jóságára, aztán meg onnan a hegyről lejőve és az élményt feledve egy-egy tragikus esemény kapcsán, amelyből nekünk is volt sajnos részünk az utóbbi időben, kétségbeesik, felháborodik, és szinte szemrehányón kérdi Istenét: Hát ezt meg hogyan engedheti meg ezt az Isten?

            Az Apostoli Hitvallás első tétele: "Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében" nem azt jelenti tehát, hogy meghajlok a hétnapos teremtéstörténet vagy a második teremtéstörténet ember köré mindent alkotó világkép minden részlete előtt, hanem azt, hogy meghajlok a Teremtő előtt, Aki maga mellé állít engem, Aki személyes viszonyulásba von engem önmagával, és egész életem alakulásában számolok azzal, hogy Istennek atyai akarata van számomra.

            Hiszem, hogy az életem nehéz sorsát ugyanúgy kezéből kapom, mint a kilátós naplemente szépségét.

            Hiszem, hogy Ő formált és tudja dolgaimat.

            Mert Isten sohasem egy személytelen első ok a világ keletkezésének folyamatában, hanem valóban az a Valaki, Akinek a Hitvallásban mondjuk: Mindenható Istenem és Édesatyám.

            Igaza van Luthernek, amikor a világ teremtésének magyarázatát pusztán egyetlen magyarázó mondatban így foglalta össze: "Hiszem, hogy engem Isten teremtett!"

            Mai igénkben az ember teremtése nem más, mint egy szép képes formába öltöztetett kijelentés az ember lényéről és rendeltetéséről.

            Ádám nemcsak az emberi nemzetség kezdete, hanem az ember maga, kicsinységében és nagyságában, méltóságával és előrevetíthető bűneivel.

            Az az Ádám én vagyok, meg te vagy, mi vagyunk!      Föld porából való lény, ami azt jelenti, hogy szorosan összefügg a többi teremtménnyel, része a kozmosznak, hozzátartozik a természeti világhoz.

            Akinek a teste ugyanolyan anyagból tevődik össze, mint a növényeké és az állatoké; akinek az idegrendszere, vérkeringése, anyagcseréje sokban hasonlít, szinte azonos a magasabb rendű állatokéval.

            És mégsem csupán a legmagasabb rendű majom az ember, hanem lényegileg más, mert egyedül az ember teremtetett Isten képére és hasonlatosságára.

            Egyedül ő tud Istenről és az örökkévalóságról.

            Egyedül ő felelős Istennek mindenért, amit tesz.

            Egyedül ő hasonlít Istenhez abban, hogy éppúgy, mint Isten: személyiség.

            Az ember 2 világnak, a mennyei és a földi világnak a polgára, vagyis sajátos vándor e két világ között.

            És az embernek ezen többi teremtménytől eltérő mivoltában teljesen mindegy, hogy közvetlenül Isten gyúrta-e saját kezűleg néhány kilónyi porból, sárból, agyagból, atomból, molekulából; vagy pedig hosszú fejlődési fokozatokon át emelkedett idáig.

            Az emberré-létel és minden egyes ember alkotódása így is mindig csoda marad, más szóval a teremtés.

            Létünk misztérium, ahol az ember előtti stádiumból az emberi stádiumba való átmenet újra és újra örök titok.     Éppen ez a teremtés megfoghatatlan rejtélye.

            Hogy van bennünk valami - igénk így mondja: az isteni lehelet: ami specifikusan emberi az emberben!

            Hogy az isteni lélekből kaptunk mi is, olyasvalamit, amit semmiféle evolúciós nem adhatott meg az embernek.     Ez a lehelet éppen azt jelenti, hogy Isten részt adott magából az emberbe.

            Ha tehát tudni akarjuk, hogy mi az ember, akkor ne azt keressük, hogy fejlődéstörténeti szempontból honnét jöttünk, hanem azt, hogy mi végre vagyunk itt a földön, és hogy milyen rendeltetésre teremtett minket az Isten.

            És hogy mindenek dacára is lehetséges legyen erre felelnünk, és hogy a méltatlanná vált ember újra ember lehessen, olyan lénnyé, amilyennek Isten gondolta el, no éppen ezért lett maga az Isten is emberré Jézusban.