2018.04.15.
Jer.3,15-17
Adok majd nektek szívem szerint való pásztorokat, akik hozzáértéssel és okosan legeltetnek benneteket. És majd megsokasodtok és elszaporodtok az országban. Abban az időben - így szól az ÚR - nem beszélnek többé az ÚR szövetségládájáról. Senkinek sem jut eszébe, nem is emlegetik, nem keresik, és nem készítik el újból. Abban az időben Jeruzsálemet nevezik az ÚR trónjának; minden nemzet Jeruzsálemben gyűl össze, hogy tisztelje az ÚR nevét, és nem élnek többé gonosz szívük konoksága szerint.
Van az úgy néha, hogy már az Úristen is besokall tőlünk, emberektől!
Van az úgy, hogy kénytelen azt mondani: én megadtam az alapot, a sablont, ami szerint működhettetek volna; de ti másképp gondoltátok azt tenni.
Van az úgy, hogy asztalra csap, és fájó hangon kijelenti: hogy most már aztán elég, nincs tovább!
Amit eddig elnéztem, azt türelemmel és megértéssel eltűrtem, de ez így már nem mehet tovább többé!
A türelmi idő lejárt!
A rend megvolt, a működési sémát is megadtam, csak engem kellett volna figyelnetek, csak utánoznotok kellett volna a hozzátok való szeretetemet.
A kiszabott határok is fel voltak állítva, de ez mit sem ért, nem törődtek vele.
Tulajdonképpen erről szólt az ószövetség kora: megvolt a szövetség ládája, megvolt a tízparancsolat, megvolt a noéi, ábrahámi és mózesi szövetség lehetősége; de mint azt számos helyen olvassuk a szentírásban, a nép és vezetői, még a papi vezetők sem eszerint éltek és jártak el.
Betelt hát a pohár Istennél: az emberi módszerek nem váltak be, az egykoron tett égi ígéretek nem hatottak.
Valami új kellett.
Jeremiás ezt a valami újat jövendöli meg.
A jövőt, amikor a régi elavult és be nem jött sablonok már nem kellenek, amikor az egykoron bevált gyakorlatok már nem segítenek.
Nem mintha azokba amúgy kapaszkodni akartak volna annak idején!
Új korszak kezdődik – ígéri a próféta.
Ennek az új korszaknak az egyik jele, hogy új pásztorok fogják legeltetni az Úr népét.
Reméljük, az egyház ezt az új pásztor képet, a lelkipásztor létet meg tudta adni a világnak.
De ha nem is tudnál, akkor is egy Pásztor bizonyosan ott van, aki pedig azt mondja magáról: „Majd én magam keresem meg juhaimat, és én viselem gondjukat”.
Majd én!
Milyen jó hallanunk az akár bennünk, sőt még akár a vezetőinkben és papjainkban is csalódott Istentől ezt a felkiáltást, ezt a felelősségátvállalást, ezt a mellettünk való szeretetteljes elkötelezettséget!
Majd én.
Amikor azt látom, hogy ti már nem boldogultok, hanem mindent elrontatok és semmiben sem vagytok képesek előbbre lépni; akkor majd én.
Amikor látványos a kudarcotok, menthetetlen az életetek, állandó a sikertelenségetek; akkor majd én.
Milyen kedves ez a biztatás, és mennyire megnyugtató az a tudat, hogy az egymást történő rossz pásztorolásunk és az állandó pozíciónkkal, helyünkkel, szerepünkkel való visszaélés helyett Isten felajánlja saját szolgálatát, saját jópásztori mivoltát.
Milyen az igazi Jópásztor?
Izraeli utunkon a turistavezetőnk mesélte el egy alkalommal a következő kis történetet.
Zsidó asszonyként is tisztába van az ósz-i pásztorkép mellett Jézus Jópásztor mivoltával; ahogy azzal is, hogy mások a magyar és mások a keleti pásztorolási szokások.
Tudta pl. azt, hogy míg Magyarországon a pásztor hátulról terelgeti nyáját, fújja furulyáját; addig egy keleti pásztor még manapság is úgy őrzi, vezeti a nyáját, hogy a bárányok előtt megy, azok meg lelkesen követik.
Nos, idegenvezetőnk – tudva mindezt – egyszer ugyancsak meglepődött, merthogy az egyik csoportját vezetve már éppen előre elmondta ezeket az információkat, különlegességeket, ezt a másfajta mentalitást a turistáknak, amikor is szembetalálkoztak a sivatagban egy beduinok által terelgetett nyájjal.
Leszálltak a buszról, nekiálltak a turisták vadul fotózni; csak éppen az volt a gubanc, hogy pont az ellenkezője történt, mint amiről az idegenvezető beszélt.
Ott, a valós életben ez a bizonyos pásztor bizony nem keleti, hanem magyar módra ment, és maga előtt hajtotta a nyájat.
Mindnyájan megrökönyödtek és nem értették a történteket.
Miri, az idegenvezető csak nem bírta ezt ki szó nélkül, odament a nyáj beduin vezetőjéhez, és jól kioktatva őt elmondta neki, hogy az ő tudomása szerint nem jól csinálja ezt az egész pásztorolást.
És mivel így csinálja, erre most megszégyeníti a csoportja előtt őt, hogy tévedett a helyes pásztorolás és terelgetés témakörében.
Már-már szinte ki is oktatta naiv amatőrként a profinak tűnő terelgetőt.
A történet csattanója mindenesetre nem akármi!
Merthogy a nyáj vezetője azt felelte neki, hogy idegenvezetőnk tényleg nem tudja rosszul.
A pásztor tényleg mindig elől megy keleten.
Azonban a terelgető bevallotta, hogy ő nem a pásztor, ő nem a nyáj tulajdonosa, hanem ő egy mészáros, aki éppen a vágóhídra viszi, tereli a juhokat.
Nos, igen, van olyan tényező, ami minket az ősi ellenség a vágóhídra, a kárhozatba, a pokolba terelget – mégpedig maga előtt.
Sok bárányt belehajt a szenvedélyek szakadékába, az istentelenségekbe, a megkötözöttségekbe, ahonnan aztán már nagyon nehezen találják meg a visszautat és a kiutat.
Nos igen, gyakran sodródunk, sodortatunk mi is így a tömeggel, azaz a nyájjal a végzetünk felé, és tartunk a magunk szakadékaink felé.
Viszont Isten vállalta, hogy Ő inkább elöl megy.
Vállalta, hogy őt lökjék bele a szakadékba először, hogy őt feszítsék keresztre, hogy őt tegyék sírba, hogy látszólag őt buktassák meg.
De Jópásztorunk vállalása éppen, hogy mentőöv lett. Elöl-járása pont, hogy megakadályozza azt, hogy mi viszont vesztünkbe rohanjunk.
Nagyhéttel és húsvéttal új korszak kezdődött a világ, az emberiség és az egyes ember élettörténetében.
Eljött az a kor, amikor Isten mindent elvégzett már előttünk járva helyettünk.
Még akkor is megtette ezt, amikor pedig azt volt kénytelen tapasztalni, hogy mi általában Istentől nagyon ritkán, vagy csak már az utolsó pillanatban kérjük, sőt követeljük a segítséget.
Amíg a nátha legelső jeleinél pedig már mindenféle gyógyszert beveszünk – válogatás nélkül, ami egy kicsit is segíthet, vagy a tüneteket megelőzheti, - addig életünk ennél jóval nagyobb bajaiban megfeledkezünk az egyetlen igazi gyógyírről: Istenről.
De még ez sem érdekelte őt – kérve, kéretlenül is segíteni akart.
Majd én – mondta.
Majd én.
Féltő és aggodalmaskodó szeretettel keresi Jézus is az övéinek a zöldellő legelőt és a tiszta vizet; a nyugodt, békés életet és a saját közelében lévő szeretetteljes közösséget – na, ilyen pásztort kaphattunk mi!
Ahogyan azt a 23. zsoltárban is olvashatjuk: a jó pásztor füves legelőn terelget, csendes vizekhez vezet engem.
Mert ebben a világban egyedül Isten gondoskodó szeretete az, ami soha el nem múlik: ami változhatatlan, ami nem fog soha csorbát szenvedni, amibe nyugodt szívvel vethetjük bizalmunkat.
Semmi sem örökkévaló ebben a világban.
Minden változik, minden a bizonytalanságba mutat. Semmi sem biztos.
Sokan megtévesztetten, becsapva, jövőjüket nem látva bolyonganak az életében - mint a pásztor nélküli nyáj. Olyanok, akik nem látják maguk előtt a pásztort, akik nem ismerik a hangját, csak úgy bolyongva élnek.
Pedig az Isten által teremtett embernek elsősorban lelki vezetésre van szüksége.
Majd másodsorban, ennek a fénynek a földre irányuló sugaraként, a földet is beragyogó, földi útmutatásra.
Mekkora csoda, hogy részesülünk ebben a vezetettségben!
Abban, hogy a Jópásztor minket keres, azért,hogy ma is elmondhassa: enyém vagy, értékes vagy számomra, én az életemet adtam értedet.
Ha felnézünk a keresztre, láthatjuk, hogy a juhokért történik mindez!
A Jópásztor még a legértékesebbet, még az életét is képes volt feláldoznia a nyájért.
Nem futott el gyáván, hátrahagyva a rábízottakat, hanem küzdött és mind a mai napig küzd értünk.
Jézus vállalta a felelősséget, nem mondott le, és nem mondott le rólunk; még lemondatni se tudták rólunk,
Jópásztorként tudta, hogy nemcsak isteni előjogai vannak, hanem vannak bizony kötelességei is.
Vállalta azt is, hogy Ő maga hozzon értünk áldozatot, pedig Ő nem tehetett semmiről.
A Jópásztor így gondoskodik a nyájról az új korszakban, amiről Jeremiás prófétál.
Ezt az új világot éljük az egykoron volt nagyhét óta.
Annak a világát, Aki nem a maga kénye kedve szerint legeltet; hogy melyik legelő van a legközelebb, hogy hol pihenhet le leghamarabb, hogy hol kaphatná meg a bérét a legkevesebb munka árán, - hanem számára, egyedül a mi, azaz a bárányok szükségletei a legfontosabbak.
Mert Ő ismeri az övéit, a sajátjait, és az övéi is ismerik őt; megbíznak benne és a követik őt, mert ismerik a hangját.
Jézus így járt előttünk Jópásztorként a juhok előtt: példamutatásban, becsületben és tisztességben – miatta tisztelhetjük immár, ahogy az Jeremiás megfogalmazza, az Úr nevét; és miatta nem kell élnünk többé a szívünk konoksága szerint.
