2018. 05. 06.
4.Móz.6,22-27
Azután így beszél az ÚR Mózeshez: Mondd meg Áronnak és fiainak: Így áldjátok meg Izrael fiait, ezt mondjátok nekik: Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged! Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad! Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet! Így szóljanak nevemben Izrael fiaihoz, és én megáldom őket.
Félreértés ne essék, még nincs vége az istentiszteletnek – elvégre vasárnapi templomi alkalmaink végén mindig hangzik el ez az úgynevezett ároni áldás.
Gyönyörű, gazdag, jó kívánság rejlik benne; a baj csak az, hogy lassan nem értjük, mit jelent – különösen, hogyha a régies formájában mondjuk.
Éppen az ünnepek után kérdezte meg az egyik hittanosom, hogy, Sándor bácsi, mit jelent ez a furcsa mondat: „világosítsa meg az Úr az Ő orcáját!” terajtad?
És igen, egyáltalán: mi az áldás?
Mit kívánunk pl. akkor, amikor például így köszönünk el egymástól: „Isten áldjon meg!”
Mit kívánunk neki?
A Biblia tanítása szerint az áldás minden testi és lelki jónak a foglalata, amit Isten az embernek adhat, hogy Ő az Ő végtelen szeretetéből mindenféle jót akar ajándékozni. Tehát nem mi adjuk az áldást, mi csak hirdetjük, hogy Isten áldást akar adni.
Tehát nem Áron áldotta meg az ószövetség népét, és nem a lelkész áldja meg a gyülekezetet, mert Áron fiainak és a lelkésznek ugyanolyan nagy szüksége van Isten áldására, mint bármelyikünknek.
Ebben az igében arról van szó, hogy Isten megbízásából az egyik ember a másiknak szívből kívánja azt, hogy Isten áldása legyen rajta, vagyis Isten adja meg neki mindazt a testi – lelki jót, amire szüksége van.
Gyönyörű a szerkezete van ennek az áldásnak.
Három mondat következik egymás után, három jó kívánság, és mind a háromnak két része van.
Az elsőben elmondja, mit tegyen vele Isten, a másik részben, hogy mit adjon neki.
Egy ilyen ikerkérés háromszor egymás után, és az eredeti szövegben mind a három mondat Isten szent nevével, a Jahve névvel kezdődik.
A magyaros szórend szerint Isten neve később következik, nem az élén áll a mondatnak, de ez nem változtat a lényegen.
- 1. Az első áldás-ikerpár így hangzik: "Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged!"
Gondoljunk arra, hogy ez az áldás legelőször a pusztai vándorlás során hangzott el, ahol a nép kiszolgáltatott, sebezhető állapotban volt.
Ezer veszély leselkedett ott az emberekre minden oldalról: hiszen sok ezer ember vonulása közben a menet eleje nem tudja, hogy hol a vége; a sor vége pedig nem tudja, hogy merre kanyarodik az eleje.
Isten azt mondja: ne feledkezzetek el arról, hogy én mint jó pásztor őrizlek titeket.
Itt az a héber szó szerepel, amit a pásztorokkal kapcsolatban használtak akkor: a pásztor terelgeti, vezeti a nyáját: védi minden bajtól, veszedelemtől, gonosztól; gondoskodik az életben maradásáról; őrködik felette.
Jobbról, balról, elölről, hátulról, alulról, felülről megannyi ellenség leselkedhet rátok; és mindig csak a következő lépést látjátok, de az út végét nem.
Viszont bízhattok abban, hogy az Úr hűséges pásztor. Jöhet életetekre bármilyen ellenség, de egy láthatatlan és áthatolhatatlan erős vár, fal, az Isten oltalmazó kegyelme ott van, és mint a számítógépeinkben a vírusoktól, úgy védi népét tűzfal gyanánt.
Mindnyájan tudnánk példákat mondani arra, hogy milyen fenyegetett korban élünk.
Hogy folyamatosan nő a bizonytalanság, az erőszak, elhatalmasodik a sokszor megfoghatatlan gonoszság, aminek csak a következményeit és a pusztítását látjuk.
Óhatatlanul nő a szívekben a félelem, de Isten éppen ettől a félelemtől akar megszabadítani minket.
Ezzel kezdi az ígéreteit, mert minden áldás ígéret, hogy erre számíthatunk.
És bízzunk abban, aki méltán mondhatta el magáról: "Én vagyok a jó pásztor, és a jó pásztor életét adja a juhokért."
Inkább Ő belepusztul, csak a benne hívők maradjanak életben és csak legyünk ott az Ő közelében.
- 2. A második mondat így hangzik: "Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad!"
Hittanosom az orca kifejezést nem értette már.
Az arc szavunk nyilván ünnepélyesebb és régi kifejezése megmaradt még az újfordítású bibliánkban is.
Ez antropomorfizmus, merthogy Istennek nincs olyan arca, mint amilyen a miénk, hiszen az Isten lélek.
Igen ám, csak minden ilyen emberszabású kifejezés, amit Istenre alkalmazunk, azért hangzik el, mert nem tudjuk másként kifejezni azt, amit szeretnénk.
Ragyogtassa rád az orcáját: tényleg így van ez, hogy akkor ragyog fel valakinek az arca, amikor rámosolyog egy másik emberre.
Két egymást szerető ember meglátja egymást egy nagy forgatagban, felcsillan a szemük, és azonnal önkéntelenül rámosolyognak egymásra.
Erről van itt szó: meglátom azt, akit szeretek, és felragyog az arcom.
Semmi okom nem volna rá, mert nem meséltek se viccet, se tréfát, nem is értem el valamiféle sikert, egyszerűen csak a másiknak örülök, a jelenlétének örülök.
De mi indokolja azt, hogyha Isten ránk néz, akkor örüljön, és felragyogjon az orcája?
Sajnos, valljuk be nyíltan, bennünk szinte semmi sincs, ami Istent, ha szabad emberszabásúan kifejezni magunkat, jó kedvre derítené, amiben gyönyörködhetne.
A Szentírásban egyetlen helyen olvassuk, hogy Isten gyönyörködik: az Ő egyszülött fiában, Jézusban: "Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm."
Vagyis, hogyha valakiben Jézus ott él a hit által, akkor abban az emberben is gyönyörködik, azaz a valójában benne élő Krisztusban.
Ahhoz, hogy Jézus bennünk éljen, ahhoz kegyelmet kapott embereknek kell lennünk.
Ezért kapcsolja össze ezt a 2 kifejezést: "Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad!"
Akin Ő könyörül, aki az Ő kegyelmét, bűnbocsátó irgalmát hittel, örömmel komolyan veszi, aki kegyelmet kapott bűnös, arra Isten mosolyogva néz, abban már tud gyönyörködni, hogy reá ragyogtassa az Ő orcáját.
Ennek a szónak: könyörülni, a héberben van még egy jelentése: lehajolni; vagyis akár így is fordíthatnánk ezt a 2. áldást: Mosolyogjon rád Isten és hajoljon le hozzád!
Amikor egy kisgyermek megbotlik és elesik, talán elkezd sírni is, akkor mit tesz a jó szülő?
Mehet tovább dühösen, hogy majd fölkel a gyerek - ő esett el, keljen fel, tanulja meg.
Vagy megáll felette és elkezdi szidni - előadást tart arról, hogyha bezzeg a kezemet fogtad volna!
Vagy: rámosolyog és lehajol, felemeli, letörli a könnyeit és megvigasztalja.
Áron a múlt héten átfordult a hasáról a hátára: úgy megijedt ettől a hirtelen mozdulattól is, de attól is, ahogy Sárával visítozva örültünk ennek; hogy elkezdett sírni.
Akkor vigasztalódott meg, amikor a szokott módon mosolyogtunk rá, és amikor lehajolva felemeltük őt.
Isten akkor is ránk-mosolyog és lehajol Fiában, amikor mi a legkevésbé sem érdemeljük meg, de amikor a leginkább szükségünk van rá.
- 3. A harmadik mondat így hangzott: "Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet!"
Ez tulajdonképpen az előbbinek a fokozása, mert ha az előbb arról volt szó, hogy ránk néz és ránk mosolyog Isten biztatóan és megbocsátóan, akkor itt meg arról van szó, hogy állandóan ránk néz és mindig szemmel tart.
A tartós közösséget fejezi ki így: az Istennel való állandó együttlétet – ahogy magának az Istennek a neve is – Jahve – azt jelenti, hogy „vagyok”: Ő az örök vagyok.
Boldog ember az, aki nem akar Isten háta mögé kerülni, nem akar a színe elől elfutni, nem akar előle elrejtőzni, és semmit sem elrejteni, hiszen úgy sem lehet; hanem aki megmarad mindig az Ő színe előtt!
Isten csak az ő haragjában és ítéletében van háttal nekünk – és jaj nekünk, amikor Ő csak a hátát mutatja nekünk, nem az arcát, hiszen akkor az már azt jelenti, hogy Ő már továbbment, azaz továbblépett rajtunk.
Milyen jó, hogyha újra szembenézhetünk – szembesülhetünk vele, és Ő megadja nekünk a békességet.
A közel-keleti kultúrákban a békesség nemcsak a háborúság hiányát jelenti, hanem a shalom, a szálem azt jelenti, hogy az élet feltételei gazdagon áradnak arra, aki békességben van.
A balatoni halnak a vízben van békessége és nem a szatyorban, mert ott elpusztul.
Az embernek az Istennel való lelki közösségben van békessége, életfeltétele, mert Isten nélkül csak vergődik, mint a hal a szárazon, és a végén elpusztul.
A lehető legtöbbet kívánja itt a végén ez az áldás: az élő Istennel való teljes, zavartalan lelki közösséget.
Ez az a közeg, amiben igazán emberré válhatunk mindnyájan, amiben ki lehet bontakoznunk, ahol jól érzi magát az ember ebben a mikroklímában akkor is, ha körülötte a feje tetejére áll minden és elszabadul a gonoszság, mert ebben a közösségben az ember érti Istent, egyetért vele, egyet akar vele.
Ez a békesség újszövetségi hitünk szerint egy személy - úgy hívják: Jézus.
Így olvassuk az Efézusiakhoz írt levélben: "Jézus a mi békességünk."
Mert Ő békéltette meg velünk azt az Istent, aki ha ránk néz, nem lenne kedve rajtunk mosolyogni.
Ezt tudta olyan szépen megfogalmazni Ady Endre a bibliai ihletésű soraival: "Békíts ki magaddal s magammal, hiszen te vagy a béke."
Ez a sorrend megfordíthatatlan: előbb Istennel békél meg a hitetlenből hívővé váló ember, aztán békességet talál önmagában is, mert Jézus beköltözik az életébe.
A könnyebb megjegyezhetőség kedvéért, három „b” betűs szóval jelöljük ezt a három áldáskívánást: Isten kínál az övéinek b, mint biztonságot (őrizzen meg téged...), b, mint bocsánatot (könyörüljön rajtad...), és b, mint békességet: Biztonság, bocsánat, békesség.
Ha ez megvan valakinek, akkor semmije sem hiányzik, sőt, akkor amit Istentől kapott, az átárad az ilyen emberen másokra is: megáldalak, és áldássá leszel.
Ne csak kívánjuk az áldást magunknak meg másoknak, hanem engedjük, hogy Isten rajtunk keresztül másokat is áldjon meg.
